A Sikoly első része még annak idején 1996-ban vérfrissítésként hatott a slasher-filmek műfajára. Önreflexiója, játékossága és az, hogy saját műfajára folyamatosan reflektál, a szabályokra rájátszik, kiforgatja őket, instant kultfilmmé avanzsálta. Teljes joggal, hiszen az eredmény tényleg szellemes volt, szórakoztató, eredeti, miközben egy rakás klasszikust emlékeinkbe hívott. Ismerős, mégis új. Ezt követően nem csoda, hogy egymást követték a tini slasherek: Tudom, mit tettél tavaly nyáron, Véres Valentin, Urban Legends, Faculty - Az invázium, és még sorolhatnánk. Egyiknek sem sikerült olyan okosan és egyedien rátennie a mutatóujját a horrorfilm ütőerére. De ezt nyilván nem is várhattuk el. Ugorjunk pár évet, 2023-at írunk. Míg a műfaj ezen vállfaja hullámvasútra ült fel, addig a Sikoly még mindig itt van és nem kevesebb, mint ötödik folytatását láthattuk idén. Az első négy film rendezője, Wes Craven ugyan már sajnálatos módon nincsen velünk (zsenije még mindig hiányzik, hiányozni is fog), így nem tudjuk meg, hogy ő miként folytatta volna a szériát, de azt az ötödik etapból leszűrhettük: a rendezőpáros Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett értő módon nyúltak az örökségéhez. Úgy hoztak be új karaktereket, hogy közben a régiekről sem feledkeztek meg, továbbvitték az eredeti filmek örökségét és szellemiségét, miközben tudták, a friss vér elengedhetetlen, új rajongókat, újabb generációt kell bevonzani. Megtették. Most pedig a hatodik résszel egy olyan kihívás elé álltak, mellyel bizonyíthatták: tudnak érdemben mit kezdeni mind az önreflexióval, mind pedig az új karakterrel és a hozzájuk kötődő újabb traumákkal.
Az már ügyes húzás, hogy a legújabb Sikoly-film ezúttal, szakítva a hagyományokkal, nem Woodsboróban játszódik, hanem a székhely át lett tolva New York-ba. Mintegy kitágítva a határokat. Hőseink ezúttal egyetemre járnak, próbálnak menekülni a Ghostface okozta sokktól, a traumáktól, de olybá tűnik, hogy a veszély a Nagy Almába is követi őket. A Carpenter-testvérek (Melissa Berrera és Jenna Ortega) ugyan másként dolgozzák fel a történteket (előbbi legalább jár szakemberhez, utóbbi azonban inkább féktelen bulizásokba és tagadásokba fojtaná a dolgokat), de az újabb gyilkosságok rádöbbentik őket, hogy mindkettejüknek még jobban saját lelkük és problémáik fenekére kellene nézniük.
A Sikoly 6 sokat ígér a helyszínváltoztatással, ahogyan azzal is, ami az előző filmben kiderült Sam-ről (Berrera), miszerint az ő apja volt az első film egyik gyilkosa, Billy Loomis, és olykor megboldogult édesapjával beszélget gyilkos ösztönökről. Gillet és Bettinelli-Olpin ezt most is belengeti, az első gyilkosságot követően rögtön gyanúsítottként lép elő, az emberek pedig az internet hathatós segédletével azonnal rá akarják húzni visszavonhatatlanul azt a bizonyos vizes lepedőt.
A gyilkosságok ezúttal, ha lehet még brutálisabbak az eddigieknél, a kés bőszen forgolódik a belsőségekben, a halálhörgések még fájdalmasabbak, az a bizonyos metró-jelenet pedig bizonyítja, hogy a rendezőpáros tényleg tehetségesen tudja abszolválni a feszült, kiszámíthatatlan jeleneteket. A humor ezúttal is a helyén van, a karaktereket szívembe zártam, szórakoztató és izgalmas, mégis, valamivel elmarad attól, ami várható lett volna. Hiába még mindig az önreflexió, érdemben nem tudja kommentálni a műfajt, a régi karakterekkel pedig képtelen bármi izgalmasat kezdeni. Sidney Prescott ugye kiesett, távollétét elintézik egy dialógusfoszlánnyal (ha már nem tudták őt rendesen megfizetni), kedvenc törtető riporterünket pedig visszahozzák újra (Gale Weathers-t), de azt éreztem, semmi érdekeset nem tud hozzátenni a cselekményhez, jelenléte csak arra jó, hogy rámutathassunk: nézzétek csak, itt egy régi arc a kilencvenes évekből. Sikerült rehabilitálni a negyedik epizódból is valakit (már arra is nosztalgiával nézünk?), mégpedig a közönségkedvenc Hayden Panettiere-t, aki...Nos, nem igazán értem, miért ÍGY kellett visszahozni és miért nem lehetett máshogy. Illetve, ha a szándékot értem is, valahogy a forgatókönyv sutaságának hála nem tudtam egy percre sem elhinni őt.
Másik, nagy problémámra már a címben reflektáltam, mely szerint elvileg itt, most, ebben a filmben tényleg senki nincs biztonságban. A szomorú helyzet pedig az, hogy még így is azt éreztem, bizonyos értelemben biztonsági játékot űz a film. Spoilerek elkerülése végett inkább nem megyek bele abba, miért éreztem ezt.
Mindennek ellenére tényleg jól éreztem magam a film alatt, a széria mélypontja továbbra is a harmadik rész (minden erénye ellenére), viszont itt, most ténylegesen meg kellene kérdőjelezni, hogy érdemes-e úgy folytatni a dolgot, hogy nem lépünk kicsit túl a kereteken. Igen, sikerült átlépni Woodsborót, de ezt inkább csak mutatóba sikerült abszolválni, igen, a főhősünk családi múltja ad okot némi aggályra őt illetően, de még mindig csak egyhelyben toporgunk ezt illetően. Igen, élvezetes cucc, remek gyilkosságokkal, döfésekkel, sikolyokkal, péntek estére tökéletes program, moziban kellett volna megnézni közönséggel nagyvásznon, úgy még jobban működött volna. De lehetett volna jobb is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése