Imádom Pókembert. Ebből nem nagyon csinálok titkot, aki ismer valamennyire, az tisztában van azzal, hogy a szemeim őrülten elkezdenek csillogni, ha a falmászóról esik szó. Nem, nem olvastam el az összes képregényt, amit kiadtak vele, még csak az összes rajzfilmsorozatot se néztem végig (de azért néztem), de azóta, hogy 2002-ben, 12 évesen láttam moziban a Sam Raimi-féle első Pókembert, meg vagyok áldva ennek a karakternek az imádatával.
Habár megvannak a magam preferenciái, alapvetően úgy vagyok a Pókember-filmekkel, illetve a különböző verziókkal, hogy mindegyiket másért ugyan, de tudom szeretni. A Tobey Maguire-filmekben nagyra becsülöm az egyéni stílusjegyeket, amit Sam Raimi belecsempészett a filmekbe, valamint azt, ahogyan Peter Parker szerencsétlenségét és már-már kóros nerd-ségét ábrázolta. Andrew Garfield filmjeit a címszereplő szimpatikussága miatt szeretem, valamint amiatt, hogy olyan érzékenyen és átélhetően vitték vászonra a közte és Gwen Stacy között kialakult románcot, barátságot. Tom Holland Pókembereit pedig azért, mert bohókásak, könnyedek és bár történetmesélésben nem feltétlen jeleskednek, bőven megvannak az erősségeik. Ha a három verziót össze kellene még hasonlítanom és bizonyosfajta konzekvenciát kényszerülnék levonni, akkor erre jutnék: Raimi-nél még érezhető volt, hogy jelen volt egy erőteljes, konkrét vízióval rendelkező történetmesélő aki vízióját képes volt átültetni mozgóképre, addig Mark Webb a két filmjével már ezzel két tűz közé került (ott a stúdió rátenyerelt az ötleteire), míg Jon Watts-nál már elértünk oda, hogy teljesen ugyanúgy néznek ki és viselkednek a filmjei, mint az összes többi MCU-mozi. És ezt most érthetjük mind jó, mind rosszabb értelemben.
Na de...
Most nem az élőszereplős filmekről van szó. Mégis muszáj volt kicsit felvezetnem ezzel. A 2018-as Irány a pókverzum ugyanis, ha már rangsorolást hajtunk végre, akkor nagyjából első helyre repíti magát. Nem csak azért, mert koncepciója vadnak, frissnek és egyedinek hat, de azért is, mert a megvalósításban is követi ezt és minden egyes jelenettel képes rákontrázni az előzőre. Pluszban pedig, tökéletes esszenciáját adta magának Pókembernek, a "nagy erő nagy felelősséggel jár"-jeligének, valamint úgy en bloc a szuperhősködésnek. Most pedig ennek elkészült a folytatása, ami ugyan nem ad teljes történetet (lévén, jövőre érkezik majd a sztori másik fele, itt cliffhangerrel búcsúzunk a karakterektől), de helyette ad minden mást, ami szem-szájnak ingere.
Ismét felvesszük hát a fonalat Miles Morales-szel (Shameik Moore), aki a film szerint már egy ideje javában űzi a pókemberkedést, miközben iskolai tevékenységeiben nem jeleskedik túl jól. Szülei aggódnak miatta, folyton mindenhonnan elkésik (ez amolyan Pókember-szokás) és az sem segít, hogy a hormonjai is elkezdtek vadul kiburjánzani. Amikor életében ismét feltűnik Gwen Stacy (Hailee Steinfeld), alias Póklány, akkor érthetően felcsillan a szeme és bár gyorsan kiderül, hogy a helyzet nem feltétlenül olyan romantikus, mint azt gondolja, azért örül, hogy újra találkozik titkos szerelmével. Mindeközben Pókunk összecsap egy egyszeri, "hétgonosza" jellegű figurával, Folttal (Jason Schwartzman), akiről kiderül, sokkal többet rejt magában, mint elsőre látszik. Ja és nem mondtam még, egy titkos, Pókemberekből álló társaság egy bizonyos Miguel O'Hara (Oscar Isaac) vezetésével próbálja befoltozni a multiverzumokon keletkező réseket, elkapni az univerzumokon átlébecoló rosszfiúkat.
Már ebből is érződik, hogy a folytatás egyáltalán nem veszi vissza a tempót, az eredmény pedig legalább annyira zizegős, ingergazdag és pofátlanul kreatív, mint amennyire elődje volt. A gyeplő itt minden tekintetben még lazábbra van engedve, az alkotók valószínűleg elfogyasztották a világ összes Pókember-tartalmát, mert olyan elánnal adják vissza a befogadott történeteket, karaktereket, különböző univerzumokat, hogy azon nem lehet mást csinálni, mint ámulni. Vannak ugyan nyugodtabb pillanatok, jelenetek, de még ezekben a jelenetekben is van némi szédítő érzés (kiváltképp abban, amikor Miles és Gwen romantikusan ülnek a város felett egy felhőkarcolóról lelógva, fejjel lefelé), valami iszonyatosan kreatív és bizseregtető. Az új film egyébként jóval többet foglalkozik Gwennel, mondhatni az ő története ez. Eleve az ő bemutatkozójával indul a film és jóval nagyobb betekintést nyerünk az ő életébe, apjával való viszonyába és a hősködéssel való kapcsolatába - ez pedig egy újabb, izgalmas perspektívát ad az összes történésnek.
Tetszik azonban, hogy a sok történés, formai kalandozás közepette sem feledkezik meg A pókverzumon át arról a drámai központról, ami élteti igazán az eredményt. A film egyik központi témája ismételten a hőslét és annak viszontagságai, de ezúttal picit tágítják a kérdéskört és jobban ráfekszenek a személyes traumákra, a kivédhetetlen tragédiákra, amelyek életünket, sorsunkat formálják. Tudjuk mi is nagyon jól, hogy akárhány Pókember-történetet nézünk, mindig jelen van egy Ben bácsi, akinek el kell távoznia, mindig van halál és mindig van megtanulandó lecke. Itt sincs ez másként, erre reflektál a film és teszi ezt értőn, intelligensen. Miles mindent megtesz azért, hogy a tragédiákat (legyen az bármilyen formájú) elhárítsa, ezzel pedig részben ellene megy a sors törvényeinek, részben pedig megmutatja, hogy a hős éppen attól hős, hogy törekszik a legjobbra, akkor is, ha minden ellene szól. A film felveti annak kérdését is, hogy mennyire nevezhető egyáltalán hősnek az, aki azon van, hogy ezek a bizonyos sorsformáló tragédiák a helyükön maradjanak - nyilván a válaszadásban nem ás olyan mélyre, de már maga a kérdésfelvetés is kellően izgalmas.
Ezúttal még több Pókemberrel találkozunk, ami még több különálló, egyedi animációnak, stílusnak ágyaz meg. Találkozunk egy punk Pókemberrel, aki minden megnyilvánulásával, megmozdulásával rendszerkritikus hangot üt meg, találkozunk egy indiai Pókemberrel, akinek élete minden szegmense a helyén van, kivéve, hogy szerelmének apja ellenzi a lányával való kapcsolatát. De van itt egy éppen állapotos Póknő, aki motorral közlekedik, van egy 2099-es Pókember (akinél nagyon szerettem, hogy bár eszközei megkérdőjelezhetők, mégis rendkívül karizmatikus és tudod, hogy a szíve mélyén jó ember és jót akar) és egy ponton jelen van az összes létező Pókember, aki éppen hősünket üldözi. Szerettem, hogy megkaptuk a klasszikus Peter Parkert is, akinek ugyanolyan fárasztó, gyík-humora van, mint régen, még most is, hogy köntösben, kisbabát babusgatva jelenik meg a játékidő ráeső részében.
Az akciók szédítő iramban száguldják meg az agyat és minden érzékszervünket, Daniel Pemberton zenéje közben jó értelemben szétbombázza a hallójáratainkat dögös-hősies taktusaival, míg az érzelmi töltet ugyan nem olyan nagymértékű, mint az előző filmben, mégis nagyon jól működik. Miles tipródása átélhető, kötődése szüleihez méginkább, a valakihez való tartozni akarás tényével pedig szintén lehet azonosulni. Nem kell ahhoz Pókembernek lenni, hogy átérezd: milyen jó lenne olyan csapat tagja lenni, akik befogadnak, akik hasonlítanak hozzád. És ez egy másik fő témája a filmnek. Megtalálni a magunk útját, a magunk társaságát, rálelni a saját történetünkre, karakterívünkre. Ez ráhúzható mind Miles-ra, mind Gwen-re, és éppen ezért, az ő kettősük, az ő ráébredésük miatt várom nagyon a folytatást.
Ez a film a tökéletes példája annak, hogy a szuperhősfilmek lehetnek kreatívak, érzelemdúsak és izgalmasak is. Nem szabad leírnunk őket, mert akkor leírjuk a Pókverzumot és társait is. Ez pedig, valljuk be, hiba lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése