Beépülve - Judas and the Black Messiah (2020)

Egy dolog biztos: akármit is gondoltál eddig Daniel Kaluyaa-ról a Tűnj el, valamint a Fekete Párduc-beli alakításai alapján, most gyökeresen meg fog változni róla, mint színészről a véleményed. Legalábbis én így voltam vele, mert bár nagyon szerettem a játékát Jordan Peele horrorjában, itt egy teljesen más szinten mozog és bebizonyította számomra azt, hogy képes lesz a jövőben igazi kaméleonként működni a szakmában. 

Shaka King filmje persze nem csak és kizárólag Kaluyaa alakítása miatt éri meg a rá szánt időt, hanem azért is, mert egy olyan sztorit adaptált a vászonra, amelyhez hasonlót bár sokszor láttunk, mégis képes újszerűnek hatni. A film Fred Hampton-ról szól, a Fekete Párducok vezetőjéről, akit a történelem tanúsága szerint 21 évesen gyilkoltak meg saját házában. A halálát megelőző történéseket egy másik tag, William O'Neal szemén keresztül látjuk, aki elkerülve egy kisstílű csínytevés miatti börtönt (CIA-ügynöknek adva ki magát ellopott egy autót), arra kényszerül, hogy beépüljön a szervezetbe. 

A Judas and the Black Messiah forgatókönyve követi azokat a fordulatokat, amelyeket megszokhattunk a hasonszőrű filmekből, így nyomon követhetjük a két férfi kezdeti súrlódását, majd azt, ahogyan lassan, de biztosan bizalom, mitöbb, barátság alakul ki közöttük. A formula tehát adott, ami azonban különlegessé teszi az alapvetően a téma, a magabiztos rendezés és a színészi játékok. Valamint a tény, hogy ilyen sztorit fekete bőrű színészekkel, ebben a történelmi közegben ritkán láthattunk eddig. 

Shaka King alkotása ugyan nem életrajzi dráma, szóval ilyen téren ne várjunk tőle túl sokat, ám ad egyfajta képet arról, hogy milyen ember is lehetett Hampton. King igyekezett megmutatni mind a két oldalát, így láthatjuk, amint vehemensen szónokol és lenyűgözi a hallgatóságot, valamint azt is, ahogyan otthon, a négy fal között meghitt pillanatokat tölt el kedvesével és leendő gyermeke anyjával. A film ugyan elkerüli azt, hogy egy makulátlan ember portréját fesse meg, mégis, a kialakult kép hízelgő és lenyűgöző, ha nem is tesz a fejére képletes glóriát. Kaluyaa remek munkát végez azzal, hogy képes hozzánk közel hozni ezt a figurát úgy, hogy közben egy parányit sem veszít kvázi elérhetetlenségéből. Játékáért minden további nélkül odaadnám neki az Oscar-díjat és innentől kezdve nagyon fog érdekelni az, hogy mégis milyen szerepeket kap. De nem csak ő, LaKeith Stanfield is remekel - elvégre mégiscsak ő az, akivel tartunk ezen az úton és akinek a perspektívája leginkább érvényesül. Habár valamivel alulmarad Kaluyaa alakításával szemben, a két tűz közé került karakterének morális és érzelmi dilemmáját át tudta adni úgy, hogy az átélhető legyen és hogy az utolsó jelenetek érzelmileg hassanak rám. 

Rajtuk kívül a mellékszereplőket is érdemes kiemelni: Dominique Fishback Fred barátnőjeként melegséget és emberséget kölcsönöz a jeleneteknek (és megint meg kell említenem az utolsó jelenetek egyikét: az ő reakciója is sokat nyom a latban azért, hogy tényleg klappoljon érzelmileg), az összekötő ügynök szerepében tetszelgő Jesse Plemons pedig rövidke jeleneteiben igyekezett dimenziót adni kevésbé kidolgozott karakterének. King rendezésének erejét ebben is látom, hiszen egy olyan figurát láttatott Plemons által, aki iránt nem lenne törvényszerű, hogy nézőként szimpátiát érezzek, végül azonban mégis ambivalens érzelmeket tápláltam irányába. Roy ugyan finom eszközökkel, de megvezeti O'Neal-t, de mégis érezni játékában egy finom együttérzést felé. Sejtjük, hogy tudatában van saját morális képlékenységének, mégis, képes igazolni tetteit és gondolkodását --> az egyik első jelenetében például a Fekete Párduc mozgalmat egyenesen a KKK-hoz hasonlítja, lévén hogy mindketten szélsőséges eszközökkel próbálnak elérni bizonyos célokat. [Mindeközben néha felbukkan egy félelmetesre maszkolt, gusztustalanul fröcsögő Martin Sheen is, mint J. Edgar Hoover, hogy köpjön egy-két rasszista lózungot. El se hittem, hogy őt látom, távol állt ez most a tőle megszokott joviális, vagy épp sztoikus alakoktól, de ez is az ő zsenijét hirdeti, remek színész, na.] 

Egyetlen hiányérzetem, hogy lehetett volna még mélyebbre ásni mind a Párducoknál, mind pedig a másik oldalon (vagy akár jobban elmélyíteni O'Neal karakterét) és akár a szervezet említett ambivalenciájára is jobban rá lehetett volna erősíteni. Így azonban inkább "csak" egy nagyon jól funkcionáló zsánerfilm, amiben minden klappol, minden kiszámíthatósága ellenére működik, Sean Bobbitt képei pedig autentikus elánnal hozzák vissza a hetvenes évek Amerikájának utcáit, öltözékeit és lakásbelsőit. Érdemes rászánni az időt. 

Új életet kezdeni - Minari (2020)

A Minari a küzdésről szól. Egy család küzdéséről, akik próbálnak beilleszkedni egy olyan közegbe, amely elsőre idegennek hat. Ezen belül egy apa küzdéséről, aki próbálja megcsinálni a maga szerencséjét és bebizonyítani gyermekeinek azt, hogy igenis képes hatalmas sikerek elérésére és nem az a sorsa, hogy örök vesztes legyen. De persze nem csak erről szól ez a film, hanem a felnövésről és a másik megértéséről.

A Minari egy gyengéd film, ami kerüli a látványosabb drámákat, pontosabban ezekből főként apró, ám annál jelentőségteljesebb kis szilánkokat tár elénk. Az első negyed órában megtudjuk, hogy a két szülő (Steven Yeun és Han Ye-ri) azon van, hogy házasságukat valahogyan rehabilitálják, ám az egyik gyors lefolyású parázsvitájukból inkább az jön le, hogy nem járnak jó úton. Aranyos, finom árnyalatot ad az a kis adalék, hogy mindeközben a két gyerekük papírrepülőket hajtogatnak "Don't fight", azaz "Ne veszekedjetek!" felirattal és azt dobálják be a konyhába. Alapvetően tehát a felszín alatt egy párkapcsolati drámát látunk, de a rendező ezt nem tolja annyira az arcunkba, lévén hogy az egyik fő perspektíva a főszereplő fiú nézőpontja és az ő tekintetével látjuk az eseményeket. A két családfő egy csirkeválogatóban kezd el dolgozni, ám az apának nagyobb ambíciói vannak: egy farmot akar építeni és zöldségtermesztéssel kíván foglalkozni, amihez meg is kapja az engedélyt és a falu egyik különc figurája készséggel nyújtja neki segítő jobbját. Eközben pedig még a nagymama (Yeo-jeong Yoon) is bekopogtat, akivel a kisfiú csak nagyon nehezen találja meg a közös hangot és aki a többiekkel ellentétben még nagyobb nehézséggel találja csak fel saját magát ebben az új, idegen környezetben. 

Lee Isaac Chung rendező gyönyörűen fotografált természeti képekkel operál, mintegy ellensúlyozva az olykor felszínre kerülő drámai hordalékát a történetnek. A táj, a környezet tehát nem az elidegenedést hangsúlyozza, hanem sokszor egyfajta belső nyugalmat áraszt, plusz olyan balzsamot nyújtanak a szemnek, hogy egyszerűen nem tudom megérteni, hogy pont ennek a filmnek az operatőrét miért nem jelölték Oscarra. A természethez való közeledés egyébként is kulcsfontosságú a filmben, hiszen a természet itt az új esélyt nyújtja, az újrakezdés lehetőségét rejti magában és ezt nagyon elegánsan kommunikálja a film. Elég csak ha a farmra gondolunk, vagy éppen a szomszédságban elterülő erdőre, ahol a nagymama elveti az otthonából elhozott kis minari-cserjét - ami lényegében az ő betelepülésüknek a diszkrét metaforája. 

Tetszettek nagyon az unoka (Alan S. Kim) és a nagymama közös jeleneteik is, amelyben a rendező leginkább megvillogtatta humorérzékét (kíváncsi lennék, hogy itt mennyi az önéletrajzi elem és mennyi a fikció) és amely mindennél jobban funkcionál a film érző, dobogó szíveként. Kettejük kezdeti súrlódása, majd egymáshoz csiszolódása minden pillanatában aranyat ér, hogy aztán a végén egy szélcsendben szálldogáló tollpihe légies könnyedségével érjen el némi jól irányzott szipogást és könnyhullajtást. Mégsem éreztem azt egy percig sem, hogy az eredmény giccses, vagy hatásvadász, mert annyira - jó értelemben véve - low key-nek hatott az egész film és annyira szép volt kívül-belül (a maga visszafogott melankóliájával az útkeresést és a házasság szétzilálódását illetően), hogy az érzelmek a maguk természetességében jöttek és mentek tovább. Habár lehet, hogy van, aki egy erősebb drámát kért volna, vagy hogy jobban ki legyenek dolgozva a házaspár miértjei (menyasszonyom például ezt fájlalta a végén), de én a magam részéről úgy állapítottam meg, hogy azt, amit kitűzött célul, a film maradéktalanul teljesítette. A gyerekszempont működőképes, a színészek remek alakítást nyújtanak (a férfi főszereplő kiváltképp, de a kisfiút alakító színész és a nagyit alakító színésznő is belevájták magukat az emlékezetembe egy jó időre), a környezet apró kis rezgéseit pedig szintén szépen kapta el a rendező. Az amerikai fiú cowboy-kalapban, Will Patton szelíd együgyűje a maga szódásüveg szemüvegével és a vállán hurcolt kereszttel, valamint a templomi közösség mind hozzátesznek a képhez és gazdagítják azt. 

Mindent egybevéve, igazi lélekmelengető film ez, amely finom eszközökkel beszél több témáról anélkül, hogy túlságosan megviseljen, viszont éppen annyira, hogy azért hasson és ne veszítse funkcióját. Mindenkinek jó szívvel ajánlom megtekintésre. 

Veled, nélküled, veled, nélküled - Normális emberek (Könyv)

Fiú és lány találkozik. Fiú és lány tetszik egymásnak, majd közös megegyezést követően lefekszenek egymással. Megteszik ezt még párszor, érezhetően jól kijönnek, beszélgetnek közös témákról, szimpatikusak, félszegek és talán, talán olyan páros ők, akik akár egész életre összeragadhatnak. Van azonban egy kis gikszer a képletben: a fiú szeretné, ha kapcsolatuk titokban maradna az osztálytársaik előtt. 

Egyetlen mondat csupán, akármelyik másik történetben ártalmatlannak hatna, majdhogynem jelentéktelennek, ám ez az aprócska mondat az, ami meghatározza kettejüknek nem csupán kapcsolatát, de életét is. Sally Rooney regénye ebből az egyszerű felállásból kerekített egy olyan regényt, amely rengeteg érdekes gondolatot, kérdést felvet úgy általánosságban a párkapcsolatokról, kötődésről. A mű cselekménye több év történéseit hordja magában: kezdi a fiú és lány gimnazista éveinél, majd végigköveti őket egyetemi tanulmányaikig, mindig egy-egy apró szeletet mutatva meg kapcsolatukból. Tekintve, hogy nincsenek együtt hivatalosan, csak hébe-hóba jönnek össze egymással, kettejük viszonya apró darabokra van bontva, kis mozaikdarabkákra - ehhez idomul a regény formanyelve is. Ahelyett, hogy időben egybefüggő narratívát alkalmazna, kisebb-nagyobb ugrásokkal ismerjük meg a két főszereplő viszonyrendszerét.  Véleményem szerint ebben a szerkesztésmódban rejlik egyik legnagyobb ereje, amit egyszerűnek ható, de rendkívül találó prózájával támaszt meg. Cikornyás passzusok helyett arra törekszik Rooney, hogy gazdaságosan, ám tűpontosan ábrázolt karakterviszonyokkal meséljen.

"Ismét szeretkeznek, keveset beszélnek. Aztán Marianne-t béke önti el, aludni akar. Connell megcsókolja Marianne lehunyt szemhéját. Másokkal nem ilyen, mondja Marianne. Igen, feleli a másik. Tudom. Marianne érzi, hogy a másik bizonyos dolgokat nem mond el neki. Nem tudja megállapítani, hogy vajon az elhúzódás vagy a még nagyobb kitárulkozás vágyát fojtja-e el magában. Connell megcsókolja a nyakát. Marianne szeme elnehezedik. Szerintem jók leszünk mi így, jelenti ki Connell. Marianne nem tudja, vagy nem emlékszik arra, miről beszél. Elalszik."

Ebből a rövid részletből (amelyet a könyvet lapozván random emeltem ki) nagyon jól kitűnik ez az egyszerűség és az, hogy ez mégis mennyire kifejező tud lenni. Rooney elképesztő érzékkel festi papírra szavaival azt a hol csendes, hol kitörő szenvedélyt, ami jellemzi Marianne-ék kapcsolatát, nem várt mélységekben vájkálva a szerelem mibenlétében. Kevésbé történetet mesél tehát, mint inkább lelkiállapotokat érzékeltet, kimerevített, izzó pillanatokat, valamint szegmenseket két, egymással párhuzamosan haladó és néha érintkező életből. Mindeközben az egészet áthatja egyfajta determináltság (a "csak a többiek meg ne tudják"-mondat kísértése): mintha egyikük sem tudna létezni a másik nélkül, de folyamatosan csak rontanak a helyzeten és akárhányszor véget ér, sejthetjük, hogy valahol, valamikor újrakezdődik. Egymáshoz illenének, mégsem lehetnek teljesen egymáséi. Másokkal folytatnak hivatalos viszonyt, mégsem tudnak senki mellett úgy elköteleződni, mint egymás mellett. 

Az írónő mindeközben érzékletes portréját festi meg ennek a két sebzett lelkű fiatalnak, ügyelve arra, hogy ne ítélkezzen, de kiemelve minden jó és rossz tulajdonságukat egyaránt. Vájkál bennük, mélyre hatol, igyekszik megértetni velünk a botlásaikat, bemutatni miként gondolkodnak és milyen érzelmi viharokat élnek át magukban. Sokszor kifejezetten fájdalmas és szomorú olvasmánynak éltem meg, mert olyan érzésem volt, mintha valakinek a privát életébe nyertem volna bepillantást - és mondom ezt nem kifejezetten a szexjelenetek miatt, sokkal inkább amiatt, hogy a sebezhetőséget is képes volt úgy ábrázolni Rooney, hogy mélyre hasson nálam, olvasóban is. Két főszereplőjén keresztül közvetve ugyan, de arról beszél, hogy a kommunikáció, a bizalom, valamint az odafigyelés és a törődés mennyire fontos egy párkapcsolatban. Annak a kérdését pedig ugyan nem teszi fel, hogy mindez, ahogyan ezt így folytatják mennyire egészséges, de óhatatlanul is feltettem magamban: meddig lehet folytatni egy ilyen se-veled, se-nélküled kapcsolatot? Bizonyos ponton túl, Rooney története óhatatlanul átmegy egyfajta toxikus viszony ábrázolásába, amelyben a két fél bár nem bántják egymást (egy fizikálisan toxikus kapcsolatban egyébként konkrétan részt vesz Marianne), mégis, így, hogy az a gyengédség amit adhatnak egymásnak, az a szeretet amivel kiszolgálják a másikat, csupán ideiglenes, szakaszos, roncsolja az egzisztenciájukat. Vissza-visszatérnek a másikhoz, ezzel is bomlasztva az esélyt arra, hogy boldog párkapcsolatban éljenek. És csak remélhetjük, hogy előbb-utóbb megtalálják saját magukat egy olyan emberben, akivel örökre együtt tudnak lenni.

Nagyon nagyra értékeltem tehát ezt a regényt, világa beszippantott, izgalmas volt együtt lenni ezekkel a szereplőkkel és tetszett, hogy a látszólagos egyszerűsége mögött ennyi kompexitás rejtőzött. Ami a belőle készült sorozatot illeti, eddig csupán három epizódot láttam, abból ítélve jó kezekbe került az adaptáció. Kíváncsian várom, milyen véleménnyel leszek, mire a végére érek. 

Kiadó: 21. század kiadó

Fordította: Dudik Annamária Éva

Magyar kiadás éve: 2019

Pózok és vágybeteljesítések - Zack Snyder: Az Igazság Ligája (2021)

Az, hogy négy év után csak elkészült és láthattuk Zack Snyder saját verzióját az Igazság Ligájából, nagy szám. Elvégre mégiscsak problémás körülmények és állapotok uralkodtak a Warner háza táján, amikor a stafétabot átkerült Joss Whedon-hoz és azóta is sokan átkozzák utóbbi nevét, amiért olyan szörnyűséget kreált az alapanyagból. Most azonban, hála a világhálón elterjedt Release the Snyder Cut-hashtagnek (kicsit komolyabban fogalmazva: mozgalomnak), a stúdió engedett a nyomásnak és hagyta a rendezőnek azt, hogy filmre vigye a maga vízióját, kvázi kiengesztelve a rajongókat és lezárva magában egy zűrös, szomorú és tragikus korszakot. Hogy milyen lett a film? Nos, pontosan olyan, amilyet a rajongók vártak és kiköpött olyan, amilyenre sokan csípőből azt mondják: "Ez a film nem a kritikusoknak készült."

Azonban nem szabad elmennünk amellett, hogy egy film sosem csak a kritikusoknak készül, hanem minden esetben annak az embernek, aki megnézi, aki rászánja az időt. Tehát: a nézőnek. És tekintve, hogy a filmkritikus is csak néző (aki valamelyest más szemmel nézi az alkotásokat), így neki is készült. Lássuk hát, miről is van szó. 

Miután Superman (Henry Cavill) meghalt a Batman Superman ellen végső összecsapásában, Batman (Ben Affleck) ahelyett, hogy folytatná ezt az ellenséges, széthúzó attitűdöt, inkább csapatot tervez verbuválni egy közelgő külső fenyegetés kivédéséhez. A csapathoz kiválasztja Barry Allen-t (Ezra Miller), azaz Flash-t, Wonder Woman-t (Gal Gadot), Aquaman-t (Jason Momoa), valamint Cyborg-ot (Ray Fisher). Mindeközben a fenyegetés tényleg közeleg, Steppenwolf ugyanis arra készül, hogy leigázza a világunkat, hogy aztán azt tálcán kínálja fel urának, Darkseid-nak. 

Ami első körben megkülönbözteti ezt a filmet a Whedon-verziótól az az, hogy esetünkben Snyder sokkal több időt hagy annak, hogy megmutassa, honnan jöttek az ő hősei. Hosszúra nyújtott, jelenetekben, fejezetekben ábrázolja őket: Cyborg-nak megmutatja az eredettörténetét, Flash-t látjuk, amint börtönben lévő apjával beszélget (ez mondjuk a korábbiban is szerepelt) és megnézzük egy hétköznapi hősmutatvány közben, Aquaman hőstetteinek tiszteletére a helyiek dalolnak, Wonder Woman pedig Batman megbízásából talpal és nyomoz. Ezzel pedig máris kijavította azt, amit a 2017-es filmnek nem sikerült: koherensebbé tenni a dolgokat. Négyórás játékidővel minderre bőven van ideje, ahogyan arra is, hogy még több lassítást, még több akciót, néhány plusz karaktert és egy majd' húszperces epilógust is belevigyen a filmjébe - színesítve a palettát és kielégítve a rajongói igényeket. Papíron tehát alapvetően működnie kellene és minimálisan működik is, jóval összetartóbb ez a film, mint a korábbi, sokkal inkább hasonlít egy épkézláb filmhez. Ami jó, még akkor is, ha én személy szerint minden fogyatékossága ellenére kényelmesen elvoltam Joss Whedon filmjével. Többek között azért, mert volt benne egyfajta fun-faktor, ami Snyder rendezéseiből mindig is hiányzott és ez ha kicsit is, de ellensúlyozta azt, hogy korábban hogyan nyúltak mondjuk Batman vagy Superman karakteréhez. 

Snyder filmje tehát nagyon sok szempontból más, mint a korábbi és ha nem is ugyanazokkal a hibákkal van teleékelve, mint amaz, attól ugyanúgy nem tudom tiszta lelkiismerettel azt mondani rá: "Ez egy JÓ film.". Ez az a film, amit nézve végképp megbizonyosodtam arról, hogy a 300, a Watchmen és egyéb nagy sikerű filmek rendezője nem tud, vagy csak nehézkesen képes hatékonyan elmesélni egy történetet és rendezői képességei is sokszor addig terjednek, hogy szép, lassított képsorokban mutat be egy-egy drámainak szánt történést. Nála a drámai esemény megrendezéséhez csupán két eszköz létezik ennek a filmnek a tanúsága szerint: nagyon drámai ária-zene és lassítás. Ezeket rengetegszer elsüti a filmben, hol több, hol kevesebb sikerrel, de leginkább túlzásba víve az effektust, ezzel nálam kontraproduktívvá alakítva a végeredményt. 

Többször éreztem azt, hogy a film szinte el van ájulva saját epikusságától, menőségétől és drámájától, ergó: végtelenül komolyan veszi magát. Beszéljünk akár az amazonok több jelenetéről, vagy Aquaman lassított-dögös ivós-sétájáról, ahogy begyalogol a habzó, tajtékzó tengerbe, amely közben természetesen melankolikus zene megy a háttérben. 

Mondhatnánk persze erre, hogy szőrszálhasogatásnak teszem ki a látottakat, hiszen mindez csak a felszín, a stílus, ha egyszerűen nem tetszik a rendező stílusa, akkor menjek arrébb, nincs itt számomra semmi látnivaló. A problémám azonban ezzel az, hogy addig rendben van, hogy időt szán arra, hogy többet mutassa a főszereplőit, viszont arra kevésbé fordít figyelmet, hogy igazán megismerje és igazán közel hozza őket. Nincsenek kiglancolt jellemeik ezeknek a karaktereknek, nincsen karakterív azon túl, hogy mondjuk Aquaman egyik pillanatban még nem akar segíteni Batmannek, míg egy másik jelenetben már heroikusan elállja a víz útját. Persze, tudjuk, hogy meg kell védenie a maga világát, de ennyi és nem több - Snyder rendezőként, Terrio íróként ehhez az egy mondathoz nem tesz hozzá semmi érdemlegeset. Ennél valamivel jobban jár Cyborg, akiről többet megtudunk, hozzá érezhetően több gondolatot fűztek hozzá érdemben az alkotók és bár odáig nem mennék, hogy ténylegesen kiemeljem őt, mint karaktert (mert annyira nem izgalmas), de azért legalább többet foglalkoztak vele. Ha a másik oldalt nézzük, ott is vannak változások. Steppenwolf szerepe nagyobb lett és némi motivációt is kapott (bár ez is mondvacsináltnak hat), Darkseid pedig végre tiszteletét teszi egyfajta Thanos-utódként, minden szálak mozgatójaként. Utóbbi ugye az előző változatban nem szerepelt, csak említették egy jelenetben, úgyhogy el tudom képzelni, hogy egyes nézők örülnek a jelenlétének. Még akkor is, ha nincs más funkciója, csak hogy fenyegetően nézzen és egyszer lézersugarat lőjön a szeméből. 

Érthetetlen kicsit, hogy miért kellett tehát mindezt négyórásra duzzasztani (túl azon, hogy Snyder mindent vagy semmit alapon vágott bele és gondolta ha már lúd, legyen kövér), mert ez a történet rövidebb formában is működne, csak jól kell megírni. Az alkotók nyilvánvaló szándéka arra, hogy valami nagyszabásút hozzanak létre, nem csupán a külsőségekben kellett volna megmutatkozzon, hiszen például a sokat emlegetett A Gyűrűk Ura-trilógia sem azért nagyszabású és epikus első körben, mert jók az effektek és mert sok benne a harcjelenet. Hanem amiatt, mert ha lefejtjük az összes külsőséget, az összes látványelemet, akkor egy olyan történetet látunk, ami amennyire egyszerű, olyannyira egyetemes és olyannyira nő túl rajtunk. A Snyder Cut ezzel szemben fordítva működik: ha elvesszük a látványt és a pózokat, nem sok minden marad. 

Mindezzel együtt értem, vagy legalábbis érteni vélem a nagy sikert: vannak a filmben pillanatok, amikor tényleg elhitette velem, hogy amit látok, az jó. Vannak hatásosan levezényelt jelenetek (Wonder Woman első belépője), Ben Affleck végre még több lehetőséget kapott, hogy Batman-ként ténykedjen, ahogyan Jeremy Irons-nak is öröm volt minden megszólalása. Akciódús, akadnak ütős látványelemek (az amazonok flashback-harca Steppenwolffal) voltak benne apró kis rajongói vágybeteljesítések, amiknek sokan tudnak örülni. Van némi humora is a filmnek és egy-két jól eltalált beszólás, ahogyan több olyan karakterinterakció is van, amely vicces pillanatokat eredményezhet. És hé, ismét megvillant egy kis potenciált, amit nézve a rajongók izgatottak lehetnek, majd szomorkodhatnak amiért ez nem fog megvalósulni. Mindemellett (és most megint kénytelen vagyok lassan visszatérni a negatívumokra), a Superman feltámasztását megelőző pillanatokat is szerettem - felfokozott feszültséggel és potenciállal telítődtek. Más kérdés, hogy aztán maga Superman is csak statisztaszerepet játszik az utolsó másfél órában, leosztva néhány pofont, folytatva ugyanazt a vonalat, amit Snyder korábban elkezdett vele. Azzal a különbséggel, hogy végre látjuk picit mosolyogni. De mi sem bizonyítja jobban azt, hogy a rendezőt a legkevésbé sem érdekli Superman és az, amit képvisel, hogy az utolsó jelenetben csak belebegteti egy ötletét, mely szerint az Acélember majd gonosztevővé válik és életben maradt hőseinket terrorizálja. 

Összességében tehát hiába próbálta elfedni a film az előzőleg vétett hibákat, újakat zsákolt be. Nincs híján erényeknek, de ezek nem bizonyulnak elegendőnek számomra ahhoz, hogy igazán maradandó filmélményt nyújtsanak. Snyder hozza, amit tőle el lehet várni: látványt és pusztítást, lassításokat és drámát. Szuperhősküzdelmeket, vért, verejtéket. Ha engem kérdeztek, nekem eddig még mindig Wonder Woman két filmje a szívem csücske, de nagyon kedveltem a Shazam!-et és az Aquaman vállalt camp-jét is bírtam. Nem bánom, hogy elkészült a Snyder Cut, érdekes volt megnézni, látva a különbségeket, de köszönöm, ennyi elég volt. Engedjük el szépen. Legyen ennyi elég Kedves rajongók, Ti pedig élvezzétek. Őszintén mondom és szívből. Ritkán teljesülnek így az igények. 

Lélekhalálharc - Malcolm és Marie (2021)

Sam Levinson HBO-ra gyártott sorozatát, az Eufóriát nagyon szerettem, ahogyan annak két különepizódját is fantasztikus teljesítménynek tartom. Éppen ezért egyből felcsillant a szemem, amikor kiderült, hogy Levinson egy egészestés filmet készít sorozatának egyik főszereplőjével, Zendayával és a Blackkklansman sztárjával, John David Washingtonnal. Semmi flanc, semmi glanc, a Malcolm és Marie egy - bocsánat a szóért - egyszerű kamaradráma fekete-fehérben forgatva, amelyben két ember két órán keresztül beszélget egymással és megpróbálják visszafejteni kapcsolatuk mibenlétét. Alapvetően imádom azokat a filmeket, amelyek bátran hagyatkoznak a dialógusokra és két ember kommunikációjára, ahogyan azok a történetek is vonzanak valamilyen okból kifolyólag, amik egy párkapcsolatot mutatnak be. Nem véletlen tehát, hogy tűkön ülve vártam, hogy bemutassák a filmet és láthassam, mit hozott össze Levinson és csapata így, a vírus által leszűkített kereteken belül. Leszűkített, hiszen a film alapötletét és koncepcióját a járvány miatt bezárás alatt ötölték ki - mivel az Eufória újabb évadjának forgatását szüneteltetni kellett, valamivel táplálni kellett a kreatív lángot és muszáj volt valamivel előrukkolni. Levinson tehát fogta Zendayát és Washingtont, majd pedig Rév Marcell operatőrrel karöltve szépen összehozták az utóbbi évek egyik legharsányabb párkapcsolati alkotását. 

A film Malcolm-ról (John David Washington) és Marie-ről (Zendaya) szól. A férfi filmrendező, a nő pedig az élettársa, történetünk elején pedig éppen egy díjátadóról érnek haza, ahol a rendező be is zsebelt egy fontos szobrocskát. Malcolm érthető módon lelkes és örül a saját sikerének, Marie-t azonban láthatóan bántja valami. Sérelmének felszínre hozásával azonban rengeteg más is kibukik belőle, illetve belőlük, amelynek eredményeként az egész éjszakát végigharcolják a verbalitás lélekölő fegyverarzenálját felhasználva. 

Az első szó, ami eszembe jutott, miután végeztem a filmmel, az a "kimerítő" volt. Kimerítő, fárasztó és lélekölő. Ebben persze önmagában nincsen semmi meglepő, hiszen mégiscsak egy olyan filmről beszélünk, amely két ember ambivalens, mély- és csúcspontoktól nem mentes kapcsolatát prezentálja. 

A Malcolm & Marie mintegy egyetlen éjszakába sűríti egy kapcsolat összes konfliktusát, apró-cseprő aggályait, feszültségét és problémáját - ez a sűrítés egy részről érthető, hiszen a film, mint történetmesélési forma már csak ilyen. Más részről viszont nem véletlenül éreztem azt a második felét elhagyva, hogy kezd kicsit sok lenni és kezd az egész fárasztóvá válni. 

Levinson mindenről is beszélteti a szereplőit, ami bizonyos értelemben ad az egésznek egy kvázi-realisztikus jelleget: az elején még csak arról beszélnek, hogy Malcolm-ot mennyire bosszantja a sok tudálékos filmkritika (még akkor is, ha többnyire dicsérik őt, mint alkotót), amely többsége arra van kihegyezve, hogy ő maga fekete bőrű. John David Washington ezekben a nyitó percekben nagyon jól, arrogáns vitalitással adja át a figurának minden gőgjét és antipatikusabb tulajdonságát, valamint azt, hogy ő tulajdonképpen, ne legyen róla illúziónk: egy egomániás alak. Zendaya, azaz Marie még csak finoman izzít: ellenvetései, dühe még csak kezd alakulni, forrni, hogy aztán később gejzírként törjön ki belőle. Onnantól kezdve pedig hogy tisztázódik a nyitó konfliktus (Malcolm mindenkinek megköszönte a díjat, csak neki, Marie-nek nem), a film egyfajta tornádóként kap fel bennünket és tépázza meg a lelkünket. 

Rév Marcell operatőr ezt a kétszereplős drámát képes volt úgy fényképezni, hogy egy percig se érezzem színpadiasnak, vagy száraznak: fekete-fehér képsorai, kameramozgása, az ahogyan felfedezi a teret és ahogyan ráfókuszál a szereplők mimikájára, testbeszédére csak bizonyítja, hogy neki bizony bérelt helye van a legnagyobbak között. Marcell a képsoroknak igazi, kézzel fogható textúrát kölcsönzött és teljes jogú, harmadik főszereplővé avanzsálta a környezetet. Ha jól belegondolok, az operatőri munka kétségkívül kiemeli a fősodorból az eredményt és sokszor az volt az, ami lekötött akkor is, amikor más nem. 

A Malcolm és Marie ugyanis hiába izzik a házastársi feszültségtől és hiába van jelen egyfajta konstans kiélezettség a dialógusokban, egy idő után azt éreztem, hogy nem érdekel annyira ennek a két embernek a párharca. A szerkezet úgy néz ki, hogy egy-egy nagyobb veszekedés után oszlani látszanak a viharfelhők, hogy aztán derült égből jöjjön újra a villámcsapás, majd pedig ezt éljük át újra és újra. A végére azonban nem annak szurkoltam, hogy kibéküljenek, vagy hogy megoldják a problémáikat, hanem hogy menjünk ki a házból és legyen végre vége a filmnek. Másfél órában még működött volna a dolog, de két órában már öncélúnak érzékeltem és rossz értelemben kimerítőnek. A forgatókönyv minden alkalmat megragad arra, hogy egymásnak ugrassza a két embert: legyen szó akár arról, hogy milyen utat járt be Marie és kinek köszönheti a drogfüggőségből való kigyógyulását, vagy arról, hogy Malcolm egója mennyiben áll kettejük között. Tetszett, hogy apró, leheletnyi szegmensekben érzékeltetik velünk, hogy ők ketten igenis szeretik egymást (csúnyán mondva: megérdemlik egymást), de ezek a pillanatok elvesznek a nagy egészben és ennek köszönhetően tét nélkülivé válik minden harc.

Az egész - hiába a profi színészi játék - kicsit olyan volt, mintha Levinson nagyon szeretett volna csinálni egy John Cassavettes-filmet, de nem volt meg benne az az elemi zsenialitás, ami kellett volna. A viták egyhangúvá válnak, a konfliktusok pedig mintha csak azért lennének, hogy valamin tudjanak veszekedni (tök mindegy, hogy min). Nyilván nem lehet elmenni amellett, hogy mindeközben érintenek érdekes témákat (feketék szerepe Hollywood-ban, drogfüggőség), ahogyan azt sem tagadom, hogy a rendező elegendő teret enged színészeinek a kibontakozásra, de kevésnek bizonyul ez a végére ahhoz, hogy igazán izgalmas és húsbavágó legyen a végeredmény. Levinson munkája itt minden erénye ellenére inkább tűnt fennhéjazónak és enyhén kivagyinak, pont azért, mert hiába az érdekes és provokatív témák, inkább csak feldobja őket és nem éreztem azt, hogy érdemben kezdene velük valamit. Jó dolog, ha beszélünk a filmkritikákról, jó dolog, ha beszélünk a függőségről, de még jobb, ha És lehet Washington és Zendaya akármilyen remek színész, rajtuk sem éreztem, hogy meg tudnák teljesen menteni.

Mindennek ellenére értékeltem az igyezetet, éreztem a beleölt energiát és becsülöm azt, hogy létrehoztak egy ilyen munkát ilyen körülmények között. Talán egy tíz-tizenöt éve jobban szerettem volna ezt a filmet, még inspirálón is hatott volna rám. Most azonban ez nekem nem ütött akkorát, mint vártam és mint szerettem volna. Annak azonban örülök, hogy láthatóan másnál betalált. 

Moralitás nélkül - Fontos vagy nekem (2020)

Rosamund Pike legújabb filmje, a Fontos vagy nekem egy olyan alkotás, ami amilyen könnyen adja magát, aztán végül nagyon keserű szájízt hagy az emberben. J. Blakeson rendező lehengerlő dinamikával veti bele magát a választott témába, amelynek lényege: miként használják ki anyagilag és erkölcsileg bizonyos emberek a rászorulókat, az idős egyéneket. 

Pike egy olyan nőt formál meg, akit az állam akkor rendel ki, amikor az illető személy nem képes gondoskodni magáról, ő pedig társával együtt azon ügyködik, hogy a páciensből minél több pénzt sajtoljon ki. Természetesen az ilyen ügyleteket zavartalanul csak ideig-óráig lehet folytatni, valamikor törvényszerű, hogy szar kerül a palacsintába. Ez akkor történik meg, amikor Marla (Pike) üzlettársával/szerelmével (Eiza González) egy olyan személyt pécéz ki (Dianne West), akinek kicsi fia egy befolyásos orosz gengszter. 

Ha filmet nézünk, vagy valamilyen történetet olvasunk, akkor ahhoz szokhattunk hozzá, hogy a főhősnek szurkolunk, vagy ha nem is feltétlen szurkolunk, hogy elérje célját, de szorítunk azért, hogy a morális iránytűje helyrebillenjen. Hébe-hóba azonban szembejön velünk egy-egy olyan alkotás, amelynek főhősét nehéz védelmünkbe helyezni, mégis vele kell tartanunk minden erkölcstelenségében a játékidő elejétől a végéig. Martin Scorsese ezeknek a hősöknek nagy ismerője, legyen szó akár a Casino, akár a Nagymenők, vagy éppen A Wall Street farkasa című filmjéről - ott mindig egy olyan szubkultúrát, közeget mutat be, amely rettentő távol áll a becsületességtől és a klasszikus morális rendszertől. A Fontos vagy nekem lényegében a most említett filmeknek a kistestvére, hiszen Marla esetében sem beszélhetünk jellemfejlődésről, csak a jellemfejlődésnek maximum reményéről vagy illúziójáról - hogy aztán az utolsó képsorokkal mindezt szépen egy bunkósbottal agyonvágják. 

Alapvetően nem tartom annyira jó filmnek, mint Scorsese dolgozatait, mert úgy éreztem, bizonyosfajta ellenpont a karakterek mocskosságát illetően hiányzott belőle. Ahogy az is, hogy eldöntse, milyen hangvételű film szeretne lenni, viszont abból a szempontból mindenképpen izgalmasnak tartom, hogy gondolkodásra késztetett a központi karakter ábrázolását nézve. Fentebb említettem, hogy Marla és az ő tevékenységei cseppet sem védhetőek, viszont az, hogy vele ragadunk, és az, ahogyan Pike megformálja őt, mégiscsak képes egy olyan húzóerőt biztosítani, amelynek nehéz ellenállni. Pike jelenléte magnetikus, az az elán, az az elhivatottság és tőről metszett gerinctelenség, ahogyan maga alá gyűr mindenkit, döbbenetes és a maga módján szórakoztató. Nem, ezzel még mindig nem jutottam el oda, hogy védjem őt, viszont izgalmas, kihívásokkal teli karakter, akit imádtam utálni. Rendíthetetlensége, ellenállása már-már inspiráló (vagy inspiráló lenne, ha nem látnánk hogy milyen célokat tűzött ki maga elé), karakteressége pedig bizsergető. Gátlástalan nőszemély, viszont nagyon is tisztában van a maga tulajdonságaival, a maga gátlástalanságával, ez pedig perverz módon még csábítóbbá, lenyűgözőbbé tette ezt a jellemet. 

Kifejezetten tetszett Peter Dinklage karakterével való párharcát, amely leheletnyit más fénytörésben mutatja meg mind Marlát, mind pedig a gengsztert. Érdekes volt megfigyelnem magamon, ahogy kerestem a fogódzókat: valakivel szerettem volna azonosulni, valamelyikük pártját fogni, de a rendező és a forgatókönyv ezt ellehetetlenítette. Bántam? Cseppet sem, mert kimozdított a komfortzónámból. Tetszett, hogy kicsit megvezettek és végül rá kellett döbbennem, két olyan ember párharcát nézem, akik magasról tojnak az emberekre és akik rezzenéstelen arccal gázolnak át másokon. Egy elképesztően cinikus látásmódú film ez, ami egy megtagadott jellemfejlődést nyújt csak az embernek, valamint egy olyan befejezést, amelyben a rosszak ha meg is kapják büntetésüket, messze nem a megérdemeltet. Blakeson filmje nem nyugtat meg bennünket, helyette viszont biztosít minket afelől, hogy a világ ha működik is valahogy, meglehet, hogy rég ki van fordítva a négy sarkából és adott esetben életünk egy rakás féreg tenyerében van.