Sam Levinson HBO-ra gyártott sorozatát, az Eufóriát nagyon szerettem, ahogyan annak két különepizódját is fantasztikus teljesítménynek tartom. Éppen ezért egyből felcsillant a szemem, amikor kiderült, hogy Levinson egy egészestés filmet készít sorozatának egyik főszereplőjével, Zendayával és a Blackkklansman sztárjával, John David Washingtonnal. Semmi flanc, semmi glanc, a Malcolm és Marie egy - bocsánat a szóért - egyszerű kamaradráma fekete-fehérben forgatva, amelyben két ember két órán keresztül beszélget egymással és megpróbálják visszafejteni kapcsolatuk mibenlétét. Alapvetően imádom azokat a filmeket, amelyek bátran hagyatkoznak a dialógusokra és két ember kommunikációjára, ahogyan azok a történetek is vonzanak valamilyen okból kifolyólag, amik egy párkapcsolatot mutatnak be. Nem véletlen tehát, hogy tűkön ülve vártam, hogy bemutassák a filmet és láthassam, mit hozott össze Levinson és csapata így, a vírus által leszűkített kereteken belül. Leszűkített, hiszen a film alapötletét és koncepcióját a járvány miatt bezárás alatt ötölték ki - mivel az Eufória újabb évadjának forgatását szüneteltetni kellett, valamivel táplálni kellett a kreatív lángot és muszáj volt valamivel előrukkolni. Levinson tehát fogta Zendayát és Washingtont, majd pedig Rév Marcell operatőrrel karöltve szépen összehozták az utóbbi évek egyik legharsányabb párkapcsolati alkotását.
A film Malcolm-ról (John David Washington) és Marie-ről (Zendaya) szól. A férfi filmrendező, a nő pedig az élettársa, történetünk elején pedig éppen egy díjátadóról érnek haza, ahol a rendező be is zsebelt egy fontos szobrocskát. Malcolm érthető módon lelkes és örül a saját sikerének, Marie-t azonban láthatóan bántja valami. Sérelmének felszínre hozásával azonban rengeteg más is kibukik belőle, illetve belőlük, amelynek eredményeként az egész éjszakát végigharcolják a verbalitás lélekölő fegyverarzenálját felhasználva.
Az első szó, ami eszembe jutott, miután végeztem a filmmel, az a "kimerítő" volt. Kimerítő, fárasztó és lélekölő. Ebben persze önmagában nincsen semmi meglepő, hiszen mégiscsak egy olyan filmről beszélünk, amely két ember ambivalens, mély- és csúcspontoktól nem mentes kapcsolatát prezentálja.
A Malcolm & Marie mintegy egyetlen éjszakába sűríti egy kapcsolat összes konfliktusát, apró-cseprő aggályait, feszültségét és problémáját - ez a sűrítés egy részről érthető, hiszen a film, mint történetmesélési forma már csak ilyen. Más részről viszont nem véletlenül éreztem azt a második felét elhagyva, hogy kezd kicsit sok lenni és kezd az egész fárasztóvá válni.
Levinson mindenről is beszélteti a szereplőit, ami bizonyos értelemben ad az egésznek egy kvázi-realisztikus jelleget: az elején még csak arról beszélnek, hogy Malcolm-ot mennyire bosszantja a sok tudálékos filmkritika (még akkor is, ha többnyire dicsérik őt, mint alkotót), amely többsége arra van kihegyezve, hogy ő maga fekete bőrű. John David Washington ezekben a nyitó percekben nagyon jól, arrogáns vitalitással adja át a figurának minden gőgjét és antipatikusabb tulajdonságát, valamint azt, hogy ő tulajdonképpen, ne legyen róla illúziónk: egy egomániás alak. Zendaya, azaz Marie még csak finoman izzít: ellenvetései, dühe még csak kezd alakulni, forrni, hogy aztán később gejzírként törjön ki belőle. Onnantól kezdve pedig hogy tisztázódik a nyitó konfliktus (Malcolm mindenkinek megköszönte a díjat, csak neki, Marie-nek nem), a film egyfajta tornádóként kap fel bennünket és tépázza meg a lelkünket.
Rév Marcell operatőr ezt a kétszereplős drámát képes volt úgy fényképezni, hogy egy percig se érezzem színpadiasnak, vagy száraznak: fekete-fehér képsorai, kameramozgása, az ahogyan felfedezi a teret és ahogyan ráfókuszál a szereplők mimikájára, testbeszédére csak bizonyítja, hogy neki bizony bérelt helye van a legnagyobbak között. Marcell a képsoroknak igazi, kézzel fogható textúrát kölcsönzött és teljes jogú, harmadik főszereplővé avanzsálta a környezetet. Ha jól belegondolok, az operatőri munka kétségkívül kiemeli a fősodorból az eredményt és sokszor az volt az, ami lekötött akkor is, amikor más nem.
A Malcolm és Marie ugyanis hiába izzik a házastársi feszültségtől és hiába van jelen egyfajta konstans kiélezettség a dialógusokban, egy idő után azt éreztem, hogy nem érdekel annyira ennek a két embernek a párharca. A szerkezet úgy néz ki, hogy egy-egy nagyobb veszekedés után oszlani látszanak a viharfelhők, hogy aztán derült égből jöjjön újra a villámcsapás, majd pedig ezt éljük át újra és újra. A végére azonban nem annak szurkoltam, hogy kibéküljenek, vagy hogy megoldják a problémáikat, hanem hogy menjünk ki a házból és legyen végre vége a filmnek. Másfél órában még működött volna a dolog, de két órában már öncélúnak érzékeltem és rossz értelemben kimerítőnek. A forgatókönyv minden alkalmat megragad arra, hogy egymásnak ugrassza a két embert: legyen szó akár arról, hogy milyen utat járt be Marie és kinek köszönheti a drogfüggőségből való kigyógyulását, vagy arról, hogy Malcolm egója mennyiben áll kettejük között. Tetszett, hogy apró, leheletnyi szegmensekben érzékeltetik velünk, hogy ők ketten igenis szeretik egymást (csúnyán mondva: megérdemlik egymást), de ezek a pillanatok elvesznek a nagy egészben és ennek köszönhetően tét nélkülivé válik minden harc.
Az egész - hiába a profi színészi játék - kicsit olyan volt, mintha Levinson nagyon szeretett volna csinálni egy John Cassavettes-filmet, de nem volt meg benne az az elemi zsenialitás, ami kellett volna. A viták egyhangúvá válnak, a konfliktusok pedig mintha csak azért lennének, hogy valamin tudjanak veszekedni (tök mindegy, hogy min). Nyilván nem lehet elmenni amellett, hogy mindeközben érintenek érdekes témákat (feketék szerepe Hollywood-ban, drogfüggőség), ahogyan azt sem tagadom, hogy a rendező elegendő teret enged színészeinek a kibontakozásra, de kevésnek bizonyul ez a végére ahhoz, hogy igazán izgalmas és húsbavágó legyen a végeredmény. Levinson munkája itt minden erénye ellenére inkább tűnt fennhéjazónak és enyhén kivagyinak, pont azért, mert hiába az érdekes és provokatív témák, inkább csak feldobja őket és nem éreztem azt, hogy érdemben kezdene velük valamit. Jó dolog, ha beszélünk a filmkritikákról, jó dolog, ha beszélünk a függőségről, de még jobb, ha És lehet Washington és Zendaya akármilyen remek színész, rajtuk sem éreztem, hogy meg tudnák teljesen menteni.
Mindennek ellenére értékeltem az igyezetet, éreztem a beleölt energiát és becsülöm azt, hogy létrehoztak egy ilyen munkát ilyen körülmények között. Talán egy tíz-tizenöt éve jobban szerettem volna ezt a filmet, még inspirálón is hatott volna rám. Most azonban ez nekem nem ütött akkorát, mint vártam és mint szerettem volna. Annak azonban örülök, hogy láthatóan másnál betalált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése