Szívmelengető abszurdizmus - Matilda, a kiskorú boszorkány (1996)

Eddig is nagyjából tisztában voltam azzal, hogy Danny De Vito rendezése fontos szerepet töltött és tölt be az életemben, de igazán csak most tudatosult bennem, hogy mennyire tudom szeretni még most, harminchárom éves fejjel is. Túl a nosztalgia faktoron, mely a gyerekként rongyosra nézett VHS okozott, a Matilda, a kiskorú boszorkány egész egyszerűen egy remek film, amely megfelelő arányban adagolja a groteszket, az abszurditást a szívmelengető üzenetekkel és attitűddel. 

A film Matildáról szól. Matilda egy különös kislány, akinek különlegességét szülei (Danny De Vito és Rhea Perlman) fogyatékosságként, idegesítő tulajdonságok halmazaként látnak csupán. Nem mintha bármikor is szándékoztak volna nyitni afelé, hogy egyáltalán megértsék, születését követően úgy vitték őt haza, mintha csak egy zsák krumpli lett volna, amit az embernek nincs kedve cipelni, dehát istenem, kell a vasárnapi ebédhez. Szóval járulékos probléma. Wormwoodék nem nagyon adtak a lánynak érdemi törődést, egy jelenetben kiderül, még arról sincs fogalmuk, éppen hány éves (már rég iskolába kellett volna adni), amikor pedig kiderül, hogy könyvtárba jár és kihozott egy tucat könyvet, akkor meg csak pislognak bután. Mert ugye minek olvasna valaki könyvet, ha egyszer bámulhatja a televíziót a családjával vacsora közben? Matilda (Mara Wilson) egy könyvmoly, aki hat évesen már Melville Moby Dick-jét olvassa, gyorsabban számol fejben nagy számokat össze, mintha valaki számológépet használna és az sem elhanyagolható, hogy közben telekinetikus képességeket is kezd kifejleszteni magában. Amikor végre iskolába kerül, lelkesen vág neki a megpróbáltatásoknak, arra azonban álmában nem gondolt volna, hogy az iskolaigazgató egy őrjöngő vadállat. De: legalább a tanárnője, Miss Honey (Embeth Davitz) emberségessége, kedvessége és melegsége kárpótolja őt az összes, gyerekként elszenvedett mindenféle abúzusért. Jöjjön az a családjától, vagy az igazgatónőtől. 

A Matilda, a kiskorú boszorkány Roald Dahl azonos című ifjúsági regénye alapján készült. Ugyanarról a Dahl-ról van szó, aki A barátságos óriást, a Charlie és a csokigyárat (és annak folytatását), valamint A boszorkányokat is írta. A film rendezését pedig az a Danny De Vito vállalta magára, aki inkább színészként vívott ki magának elismerést és hírnevet, olyan rutinos rendezők elől véve el a lehetőséget, mint például Robert Zemeckis, vagy Richard Donner. Elnézve az eredményt, rosszul semmiképp nem jártunk. Sőt. 

Felnőttként megnézve a filmet az egyik első dolog, ami szembeötlő lehet, hogy mennyire ellentmond egy klasszikus értelemben vett édes, mézesmázos gyerekfilm szabályainak. De Vito nem fél attól, hogy az alapanyagot és alapkoncepciót minden nyugtalanító és bizarr mivoltával átadja a nézőknek. Miss Trunchbull túlkapásai például abszurdan elemeltek, de azzal együtt is durvának hatnak: robosztus testalkatával eleve viszolyogtató jelenség, de minden egyes megnyilvánulása, kezdve a gyerekeken gyakorolt kalapácsvetéstől, egészen a fullasztószoba használatáig, aláhúzza ezt a fenyegető és ijesztő megjelenést. Az "elemelt" szót használtam, ami egyébként TÉNYLEG segít abban, hogy ne legyen megterhelő például gyerekként nézni mindezt, hogy kvázi rajzfilmszerű legyen a végeredmény. Nyilván ott lappang az egész filmben, a szülők viselkedésében, a művelt emberek lekezelésében, a tévéfüggőség ábrázolásában, az ominózus csokitorta felzabálásában és a játékbaba ellopásában, az azt övező izgalmakban. A rendező nem palástolja, alátámasztja sokszor a szokatlan kompozíciókkal is, amelyek csak megerősítik azt, hogy itt valami nagyon ferde, csúnyán elmozdult és szubjektív világkép szemtanúi lehetünk. De Vito ezen felül nem tagadja meg sem hőseitől, sem pedig nézőitől a bosszú kielégítő, katartikus érzését: Miss Trunchbull amennyire rohadék mindenkivel, annyira parádésan gonosz és megérdemelt az is, ahogyan végül megkapja a magáét. Szeretem, hogy nem szépeleg és cukiskodik a film ezt illetően, egyszerűen örömét leli sok minden között abban is, hogy szereplői elégtételt vesznek másokon és hogy az egész suli egy emberként adhatja vissza az összes agresszorkodást az igazgatónak. (Habár azért Matilda végül a szüleit - bármennyire tuskók - csak nem mártja be a nyomozóknál, akik napokig figyelik a házukat az apja illegális autókereskedése miatt.) Ezt nézve a tónus egészen sötétre mázolt, de pont ebben rejlik a különlegessége. Valamint abban, hogy ezt a sötétséget, ezt a kaján - mondjuk úgy - kárörömöt azzal vegyíti, hogy az olvasás, a különcség iránti szeretet, úgy en bloc az ezek iránti nyitottság fontosságát hirdeti. Úgy cuki, úgy imádnivaló és komfortos, hogy közben a bennünk lévő gonosz kis manót is megszólaltatja. 

Imádom ezt a filmet, mert Mara Wilson egy tünemény, mert Embeth Davitz Miss Honey-ként talán a legelbűvölőbb fiktív tanárnő, mert Danny De Vito és Rhea Perlman (egyébként ők valóban házasok, 1982 óta) zseniálisan hozzák a kőegyszerű, tuskó házaspárt és mert Pam Ferris Trunchbull-ként rémálmokat gerjesztő. Ráadásul a filmet akár úgy is nézhetjük, mint egy lightosabb, picit pozitívabb végkicsengésűbb Carrie-t. Akár úgy is csinálhatjuk, hogy a gyerkőcünknek kapudrogként használjuk Stephen King művéhez, de talán ez már csak az én perverzióm. 

Kedvenc fun fact a filmet illetően: Danny De Vito és Rhea Perlman annyira megkedvelték Mara Wilson-t, hogy többször is vendégül látták őt, gondját viselték, míg Wilson anyukája kórházi kezelésben részesült. Ezzel teljes kontrasztot állítva a filmbeli karaktereiknek. <3

Szerethető slendriánság - Kék Bogár (2023)

Amikor először láttam a Kék Bogár előzetesét a moziban a The Flash előtt, akkor a szemöldököm úgy a magasba repült, hogy a plafont is karcolta. Olyan volt az egész, mint egy kilencvenes évekből szalajtott olcsó tékás film, aminek nem kellett volna moziba kerülnie és amiről el nem tudtam képzelni azt, hogy bárkit őszintén érdekelne. Fun fact: a film eredetileg tényleg nem ment volna mozikban, csak az HBO Max streamingjére, a mondatom második felét pedig egy kollégám cáfolta, aki lelkesen várta, hogy láthassa, amint a Kék Bogár az igazságot osztja a nagyvásznon (spoiler: tetszett is neki). 

A kritikusi fogadtatás végül meglepő módon nem volt olyan kritikán aluli, én pedig úgy gondoltam, hogy streamingre való felkerülésének apropójából magam is bevizsgálom. Ami jó hír, hogy Angel Manuel Soto rendezésében egy, ha nem is túl acélos, de vállalható és nézhető filmet fedezhettem fel. Egy olyan filmet, ami nem fog kedvencemmé válni, de találtam benne olyan elemeket, amik vitték a hátukon a bő két órás játékidőt (spoiler: semmi szükség nem volt egy ilyen hosszú játékidőre, másfél óra alatt ezt is könnyen le lehetett volna rendezni). 

A történet egy fiúról szól, Jaime Reyes-ről (Xolo Mariduena), aki hosszas távollét után hazatér szülőföldjére, Palmera City-be (miután kitanulta a jogot), hogy családjával legyen és hogy megpróbáljon magának tisztességes állást találni. Meglepődve tapasztalja azonban, hogy családi vállalkozásuk befuccsolni látszik, a jövőjük egyre képlékenyebbnek tetszik, ezen pedig az sem javít, hogy egy mexikói családról beszélünk, így alapjáraton valamivel hátrányban vannak a többiekkel szemben. Jaime végül húgával egy befolyásos cég főnökasszonyánál talál munkát takarítóként, hogy aztán végül néhány szerencsés(?) véletlennek köszönhetően egy bizonyos, veszélyesnek és jövedelmezőnek titulált tárgy is a keze ügyébe akadjon. Ez a tárgy, amely egy tenyérnyi nagyságú kék bogár kinézetével rendelkezik, végül gyökeresen megváltoztatja Jaime és családjának egész életét. 

A Kék Bogár egyik legszerethetőbb összetevője és egyik legnagyobb aduásza az a középpontban végighúzódó családi szál és annak dinamikája. Mexikó családról lévén szó nyilván benne van az is, hogy a Hollywood-i szuperhősfilmek javához képest még mindig unikálisnak hat, ha eltávolodunk a hagyományos, fehérbőrű férfiak és nők territóriumától. Itt pedig, túl ezen az unikalitáson, ad egy olyan pluszt a filmnek, ami könnyedén feledteti a hol rendkívül generikus, hol pedig egész egyszerűen csúnya látványvilágot, valamint az amúgy sematikus történetet. 

Soto filmje, ahogyan Jon Watts Pókember-filmjei egy felnövéstörténetet mesél el és annak a keretében mutatja be hősének eredettörténetét. Az eredettörténet maga nem túl izgalmas, inkább építkezik közhelyekből, viszont a felnövéstörténet tartalmaz olyan elemeket, amik valami bónuszt képesek nyújtani. Mariduena Jaime-ként hitelesen és szerethetően hozza a fiatal, szerény és túlbuzgó tinédzsert, aki nem csak azzal próbál megbirkózni, hogy a családjának segítő kezet nyújtson, hanem azzal is, hogy újonnan kapott szuperképességeit és fegyverként viselkedő ruházatát kiismerje és valamennyire kordában tartsa. Mariduena elevensége és joviális karaktere ismerős lehet már azoknak, akik nyomon követik a Cobra Kai című kiváló harcművészeti sorozatot. Itt ugyan híján van annak a belső tűznek és dühnek, ami ott motiválja, de nem vesz el abból a tényből, hogy alapvetően egy szerethető jelenség a vásznon (illetve a tévé képernyőjén). Nem lehet amellett sem elmenni szó nélkül, hogy a tinédzserlét kínosságát is igyekeztek általa a filmbe csatornázni - így például a film egyik legkellemetlenebb, egyben egyik legautentikusabb jelenetében éppen merevedéssel küzd, amikor lánypartnere kiönti neki a szívét. Apróság, de jelentőségteljes apróság.

A film humora ugyan néha a komolyan vehetőség rovására megy, bizonyos jelenetekben a túltolt reakciók fejbekólintják a drámát (az első átváltozásnál ez határozottan elterelte a figyelmemet), de egy idő után hozzá lehet szokni. Némi lightos abszurditást is próbáltak villantani, amit a ruha ténye és az, hogy kvázi Cronenberg-filmekből inspirálódón magáévá teszi a gazdatestet. Ami az akciójeleneteket illeti, egy-két látványosabb elem belefért, mindegyiknek van egyfajta mulattató, FUN jellege, amely a kivitelezés középszerűségét képes kompenzálni. Kifejezetten tetszett, hogy a befejezésbe is képesek voltak valami emberit injektálni az egyik "big bad" karakterét (Raoul Trujillo) illetően - még ha picit alul exponáltnak is éreztem.  

Összességében elvoltam vele, vannak szórakoztató pillanatai, de inkább egy nagyköltségvetésű B-filmnek mondanám, amit akár a kilencvenes évekből is szalajthattak volna (mínusz a főszereplők származását illető érzékenység). De ezzel esetünkben nincsen semmi baj. 

(Még egy fun fact: a film feléig azt hittem a főgonoszra, hogy ő egy színésznő, aki nagyon hasonlít Susan Sarandonra és próbál úgy színészkedni, mint ő, majd kiderítettem, hogy ő TÉNYLEG Susan Sarandon.)