Erőszak és halál spiráljában - Mindig az ördöggel

Antonio Campos legújabb filmje (előzőleg a 2016-os, Rebecca Hall főszereplésével készült Christine-t készítette) sokat vállal magára, de nem tűnik úgy, mint aki ezt különösebben bánná. Sőt, erőteljes magabiztossággal veszi az akadályt az első képkockáktól egészen az utolsóig, a végső kérdés így pedig az, hogy ezzel hosszú távon meddig jut el. 

A film több év történéseit foglalja egybe, a helyszín pedig egy Knockemstiff nevű település Ohio-ban. Kezdünk egy fiatal, háborút megjárt fiúval (Bill Skarsgard), aki hazatérve szerelembe esik, majd fia (Tom Holland) születik. A fiú később felnő, ezzel párhuzamosan megismerkedünk a mostohatestvérével, aki elvesztette az édesanyját, ezekkel is párhuzamosan pedig néha ránézünk egy folyton úton lévő párocskára (Jason Clarke és Riley Keough), akik fiatalembereket csábítanak el majd gyilkolnak meg. Ennyi nem elég? Kapunk még pár becsületesnek és tisztességesnek korántsem nevezhető prédikátort (Harry Melling, Robert Pattinson), egy korrupt rendőrt (Sebastian Stan), és a többi, és a többi...Az már ennyiből is kitetszik, hogy annyi történetszálat kapunk itt, amennyi elég lenne három másik filmre, azt pedig tudjuk nagyon jól, hogy csak az igazán nagyok képesek egyben tartani ennyi sztorit, ennyi karaktert (lásd: Robert Altman, Quentin Tarantino, Paul Thomas Anderson). Nem elvéve Antonio Campos tehetségét, meg kell itt jegyeznem: ahhoz képest, hogy milyen fába vágta a fejszéjét, egészen szépen helytállt a porondon. 

Először is, a rendező csodálatos színészi gárdát hozott össze a filmhez. Tom Holland végre Pókember karakterén túl is bizonyíthatta, hogy képes drámai karakterek megformálására és tette ezt meggyőzően, kimutatva foga fehérjét (vegyük úgy, hogy ezzel a filmmel érettségizett le, most már mehet egyetemre). Kifejezetten jó alakítást nyújtott Bill Skarsgard is a háború, az erőszak által megtört, hitével folyton viaskodó férfiként, ahogyan a mellékszerepben fel-felbukkanó Sebastian Stan is jócskán kitört a megszokott szerepköréből a korrupt törvényőr szerepében. A prímet azonban - többé-kevésbé - Robert Pattinson viszi, aki halk, vékonyhangú, hazug és erkölcstelen prédikátorként egészen félelmetes aurát kölcsönzött magának és jeleneteinek. 

A kitűnő színészi munka azonban nem minden, ahogyan a rendezői elhivatottság sem. Hiába az ambíció, egész egyszerűen a majdnem két és fél órás játékidő sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy mindezt a történetszálat úgy kifejtsék, hogy az kielégítőnek hasson. 

Campos rendezése jó érzékkel festi meg az ötvenes-hatvanas évek atmoszféráját és delejes hangulatával sokszor megfagyasztja bennünk a vért, de annyira sűrű szövése van az egész alkotásnak, hogy úgy istenigazából nagyon ritka az a pillanat, amikor képes a film levegőhöz jutni. 

Ehhez hozzájön az is, hogy a Mindig az ördöggel tematikáját tekintve meglehetősen sokrétű és alapvetően megüli a lelket. A karakterek mindegyike az erőszak, a halál, a hit és a vakbuzgóság keresztmetszetében állnak (vagy fekszenek holtan), illetve ezeknek a spiráljában őrlődnek fel. Mindenki áldozat és mindenki tettes, aki egyszer bekerült, az képtelen kijönni onnét (illetve felvetődik a kérdés: vajon hősünknek, Arvinnak sikerül-e kitörnie ebből a gödörből). Nyilvánvalóan nem az volt a célja az alkotóknak, hogy engem, mint nézőt jobb kedvre derítsenek és ahogy utánaolvastam a dolognak, a könyv még ezerszeresen keményebb és megterhelőbb, de tény ami tény, hogy a végére érve szinte belefáradtam a sok sötétségbe és gyötrelembe. Nem volt segítségemre az sem, hogy a karakterek maguk sem tudnak igazán fellélegezni, így képtelen voltam igazán közel jutni hozzájuk, kvázi megvonták tőlem azt a lehetőséget, hogy még jobban átéljem, megértsem a dolgokat. És itt jön képbe a Narrátor, aki ugyan mindent elmond nekünk és leírja, megfogalmazza helyettünk és a szereplők helyett is a gondolatokat, de ez nem válik egyenértékűvé azzal, amit rendezőként tehetett volna még Campas. A narráció ugyan ad egyfajta pluszt az összképhez, mondhatni ráerősít a mű nagyívűségére és a kvázi családregényes vonalára, de egyben el is vesz. Ha a fele narráció tartalmát megpróbálták volna egyéb írói/rendezői eszközökkel megoldani, máris előrébb lennénk. Így a fő érzésem sokszor az volt, hogy jó ez, jó ez, de mennyivel jobban működhet az egész regény formájában. 

Dacára azonban a negatívumoknak, mégsem venném el senki kedvét attól, hogy megnézze a filmet. Sokat markol ugyan és végtére is kevesebbet fog, de a végére így is sok minden kikerekedik és összeér, az ambíciója, a magabiztossága és maga a téma, amivel foglalkozik pedig van annyira érdekes és izgalmas, hogy vigye a hátán a filmet. A remek színészi alakításokkal egyetemben. Hogy is mondjam, az ördögbe is, jártunk mi már sokkal rosszabbul filmmel. 

Felnőttet játszó lányok - Cukorfalatok

Mielőtt a Netflix feltette volna platformjára a filmet, a Cukorfalatok híre megelőzte magát az alkotást. Rengetegen tettek ugyanis panaszt azt illetően, ahogyan a Netflix reklámozta a filmet: poszterén  történetesen felnőttesen szexiskedő pózokban mutatja a film tizenegy éves főszereplőit. Nem kellett több az embereknek, rögtön petíciót indítottak azért, hogy aki csak teheti, törölje Netflix-regisztrációját, hiszen itt nem történik más, mint az, ezeket a védtelen lányokat szexualizálja mind a film, mind pedig a neves streaming-oldal. A Netflix ezt követően bocsánatot kért és maga is elismerte, hogy nem volt túl elegáns a reklám, de az ellenzőket ez olybá tűnt, nem békítette meg. A szenegáli származású rendezőnő, Maimoune Doucoure ennek tetejébe több halálos fenyegetést kapott a filmje miatt, hiába próbálja mind ő, mind pedig a Netflix is kommunikálni azt, hogy érdemes előbb megnézni a Cukorfalatokat és utána ítélkezni. Nagyon szomorúnak tartom azt, hogy rengetegen vannak/lesznek, akik ezt a jótanácsot nem fogadják el és szépen vakon törnek pálcát a film felett. 

A Cukorfalatok Amy (Fathia Youssouf) történetét meséli el. Amy egy erősen konzervatív, vallásos, muszlim család szülötte, akit édesanyja egyedül nevel (őt és két másik testvérét is). A tizenegy éves Amy nem túl népszerű az iskolában, ám egy nap kilesi, amint néhány osztálytársa profin, lazán, gyermekkort meghazudtoló módon táncolnak az udvaron. A lányok (saját magukat Cukorfalatoknak hívják - innen a cím) lenge öltözékben járnak, csupa felnőttes dologról beszélgetnek (szexről, péniszekről) és olyan mozgáskultúrájuk van, akár a felnőtt lányoknak, akiket a közösségi csatornákon és videoklipekben láthatnak. Amy-t először nem akarják bevenni a csapatba, mert lúzernek tartják és az öltözékét is pocskondiázzák, ám addig-addig próbálkozik a lány (megtanul táncolni, megpróbálja lefilmezni, ahogy egy náluk idősebb srác pisil), mígnem beadják a derekukat a többiek és elkezdhet velük lógni. Így, ezt követően együtt készülnek a nagy táncos megmérettetésre, amely mintegy mellékszálként vonul végig a filmen. 

Doucoure filmjét megítélni úgy, hogy nem láttuk hatalmas nagy hiba, már csak azért is, mert a rendezőnő pontosan olyan elveket vall, mint azok, akik elítélik a filmet. Azzal a különbséggel, hogy ő maga kicsit tovább megy és egy szemléletes példán keresztül próbálja felnyitni az emberek szemét. A Cukorfalatok bemutatja azt, hogy a fiatal lányokat milyen könnyű tévútra vinni és elhitetni velük, attól lesznek nagyobbak és menőbbek, ha korukhoz képest másként viselkednek. 

A közösségi média, az internet káros hatása jelenik meg ebben a filmben és az, hogy a gyerekek mennyire ki vannak téve annak a veszélyének, hogy kvázi saját magukat prostituálják. A rendezőnő nem szépít a dolgokon, már-már arcpirító közelséggel prezentálja ezt a mikroközösséget és annak működését. Nem mindig könnyű nézni, de elejétől a végéig áthatja az egészet egyfajta belterjes ismeret: autentikusnak hat, hiteles leírásnak. 

Néhol azért éreztem, hogy az eszközhasználat nem egészen a legszerencsésebb - a kamera előfordul, hogy a kelleténél többet időz a táncoló lányok fenekén, ezáltal teljesen jogos, ha valaki kontraproduktívnak bélyegzi a végeredményt. De ezzel együtt is inkább az a benyomásom, hogy erős filmmel van dolgom, amely még éppen elkerüli a provokatív attitűdöt és inkább próbálja szépen, érzékletesen megmutatni azt, hogy a társadalom hol romlott el, ha a nevelést nézzük. 

A Cukorfalatok a közösségi média gyerekekre bírt kártékony hatásának bemutatása mellett azt is megmutatja, hogy mennyire nehéz egy különc, alapvetően szelíd lánynak beilleszkednie a többiek közé. Doucoure példaképeken keresztül mutatja ezt be: míg otthon csak azt látja, amint édesanyja mélabús tekintettel belezuhan az ágyba és ideje nincsen arra, hogy ránézzen kislánya által készített ajándékára, addig újdonsült barátnőitől már könnyebben megkapja az elismerést és ennek folyamodványaként képes magára valakiként tekinteni. Míg otthon a vallás, a hit és ezeknek a spirálja mentén folyik minden (tehát létrejön egyfajta beszűkültség), addig az iskolában egy izgalmasabb, szexisebb világ várja. Amy feladata lesz eztán a film során az, hogy saját útját és saját identitását megtalálja valamelyikben (nyilván a néző szurkol, hogy inkább az előzőben lelje meg a maga gyermekkorát).

Mindenképp ajánlom ezt a filmet megtekintésre (Netflixen fellelhetitek), mert szembesít minket, felnőtteket azzal, hogy a gyerekekre bizony oda kell figyelni. Bár a Cukorfalatok nem terheli konkrétan a szülőket a felelősséggel, itt sokkal inkább tanúi lehetünk Amy tulajdonképpeni pokoljárásának, mégsem nehéz észrevenni az üzenetet: vigyázni kell a jövő generációjára. Az pedig külön dicsérendő, hogy Doucoure teszi ezt intelligensen, erős kézzel, de nem ítélkezve. 

Van egy kis időd? - Tenet

---SPOILERMENTES---

Tartozok első körben egy vallomással Nektek: nem vártam tűkön ülve Christopher Nolan új filmjét. Nem mintha nem tartanám tehetséges rendezőnek és nem kedvelném filmjeinek többségét, de valahogy a promóciós anyagaival és úgy en bloc az egész premisszájával a Tenet elkerült engem. Talán az is közrejátszhat, hogy vagyok annyira cinikus, ha valamit nagyon sokan nagyon várnak, akkor én óhatatlanul is kicsit vissza lépek egyet. A Covid idején mindenki úgy szerette volna látni ezt a filmet, mint egy olyan valamit, ami a maga két és fél órájával megváltja a világot és megváltoztat mindent, ami Film. Mindent, amit mi mozgóképnek tartunk. Más részről - rakjunk félre mindenféle cinizmust, mert abból hasznunk nem származik -, örülök, hogy emberek ennyire tudnak még mindig lelkesedni egy film iránt és ennyire tudnak várni valamit, ami nem egy franchise része, nem adaptáció, hanem valami egyedi, eredeti ötlet. Nolan pedig minden kétséget kizáróan megdolgozott azért, hogy a közönség keblére ölelje őt és hogy ilyen időkben is ő legyen az, akit, akár egy közönség közé beugró rocksztárt, vállán adogasson körbe minden jelenlévő, eksztatikus örömmel. Ez jó dolog. Jó dolog, hogy van ember, aki ilyen hatással bír és jó dolog látni azt, hogy a Mozi még mindig ekkora varázzsal rendelkezik. 

A Tenet történetét tekintve titokzatos. Akárcsak a direktor legtöbb filmjének története. Adott egy főhős, nevezetesen, A Főhős (John David Washington), aki kap egy feladatot és egy szót (Tenet). A feladat: megakadályozni valamit, ami rosszabb mindennél, ami eddig történt az emberiséggel. A tenet szó pedig mind képletesen, mind konkrétan megnyit előtte ajtókat. Súgok egy kicsit, hogy tisztább legyen - az idő machinálása kulcsfontosságúvá válik. Társává szegődik egy ügynök, Neil (Robert Pattinson), a célszemély pedig egy bizonyos orosz oligarcha, Sator (Kenneth Branagh), akit minden további nélkül le kell kapcsolni. 

Nolan-t eddig leginkább azért szerettük, mert voltak neki ötletei, az ötleteit pedig többnyire képes volt olyan történetek keretein belül érvényesíteni, kibontakoztatni, amelyek képesek voltak túlmutatni saját magukon. Gondoljunk csak első nagy sikerére, a Mementóra (Guy Pearce főszereplésével), amelyben már fitogtathatta komplex történetmesélési készségét, de mindeközben elmesélte egy olyan ember tragikus történetét, akinek nincsen más célja az életben, csak a bosszú - legyen az bármily értelmetlen és hiábavaló is. De akár a Batman-trilógiára is vethetjük szemünket, ahol túl azon, hogy sajátos módon nyúlt a denevérember mitológiájához, tudott okos és értelmes dolgokat mondani hősiességről, moralitásról, önfejű igazságszolgáltatásról. Ugyanígy, az Eredetben ismét egy meggyötört férfi került középpontba, aki képtelen elszakadni feleségétől és a valóság helyett konstans egy álomvilágba menekül. Ezek a filmek mind erősen rezonáltak a nagyközönséggel. Rezonáltak, mert a furmányos történetszerkesztés mögött volt valami, ami megérintette őket. Ami emberi volt és ami megfoghatta őket. Nolan blockbuster-rendező, de úgy épít a látványra, hogy közben egy percre sem néz hülyének minket. Így van ez még akkor is, ha esetlegesen olyan kritikával illetjük filmjeit, hogy "ridegek", vagy "túlságosan kimódoltak, kicentizettek". 

Ami a Tenetet illeti, Nolan hozza a formáját: a cselekménye szövevényes, az akciók grandiózusak és vissza-visszaköszönnek előző filmjeinek főbb témái, motívumai. Felbukkan Sir Michael Caine (a filmben nemes egyszerűséggel Sir Michael-nek hívják), kulcsmotívummá válik ismét az idő (gyanítom, ezt már következő filmjeiben nem fogja tudni fokozni és ragozni), előkerül a bosszúvágy és középpontba kerülnek marcona férfiak, akik elhivatottan, mereven teszik a dolgukat, miközben fikarcnyi idejük sincsen arra, hogy a boldogok legyenek, vagy hogy egyáltalán normális életük legyen. Azzal a hatalmas különbséggel, hogy ezúttal 

Nolan amellett, hogy bizonyos értelemben saját eddigi filmjeit összegzi, kicsit mintha kevéssé vette volna a fáradtságot arra, hogy érdemben mondjon is valamit. 

Mert hiába a tekervényes történetmesélés, hiába a sok terminus technicus, hiába a rengeteg, dialógusban jelenlévő expozíció és szituáció-magyarázat, ha egyszer a szíve legmélyén ez a film nem más, mint egy tök egyszerű világmegmentős akciófilm. Nevezzük nevén a gyermeket: mint egy Craig-éra előtt Bond-film (merthogy biztosra veszem, fejben Nolan egy Bond-filmet készített, csak megspékelte a saját mániáival). 

Nolan ezúttal kevéssé törődött azzal, hogy kiglancolja karaktereit, legtöbbjük egy-egy szóval körbeírható (kivétel ez alól Elizabeth Debicki által megformált feleség, akinek történetszála rejti a legnagyobb potenciált ezt illetően, ám valahogy ez se lett megfelelő árnyaltsággal prezentálva). Hiába várjuk, hogy megtudjunk még többet A Főhősről, nem fogunk megtudni. Hiába várjuk azt is, hogy árnyaltabb képet kapjunk arról, miért akarja azt Kenneth Branagh, amit akar, nem fogunk kapni. Ami pedig a dialógusokat illeti, több ponton nagyon jól idomulnak a régebbi Bond-filmekhez: egyszerű, blőd báj jellemzi őket. A Tenet több szempontból tehát úgy gondolom az a film, ami okkal okoz enyhe csalódást Nolan rajongóinak. 

De akkor a Tenet egy rossz film? Semmiképpen. Ami különlegessé teszi a látottakat, az az, amiként Nolan mindezt kommunikálja. Mert az - lássuk be - tényleg fejvakarós, bizsergetően agyazós és bizonyos értelemben feljebb emeli az egész filmet több szinttel. A Tenet ennek folyamodványaként az a film, ami engem végig lekötött, szórakoztatott és több helyen meglepett. (Egy érdekes dolog: ha nem is tartom jobb filmnek az Eredetnél, jobban élveztem ezt.) Habár sokan vádolják a rendezőt azzal, hogy nincsen humora, itt több ízben bizonyította, hogy de van neki és igazából 

van abban valami úri huncutság, hogy egyetlen látványos jelenet kedvéért a rendező úr tropára vert egy igazi Boeing-et. Mert megteheti. Jó neki, hogy megteheti. Jó nekünk is, hogy nézhetünk ilyen kézműves dolgokat a nagyvásznon. 

Ahogy az is jó nekünk, hogy nézhetjük a karizmatikus John David Washington-t, amint elagyabugyál néhány rosszarcút egy étterem konyhájában, majd lazán - akár egy James Bond - szépen kisétál, megigazítja a gallérját és tovább áll. És végül, de nem utolsó sorban jó nekünk az is, hogy Washington és Pattinson (nagyon örülök, hogy egyre többen esélyt adnak a srácnak és bizonyíthatja tehetségét) így barátkozik a vásznon, amolyan szűkszavúan, mélabúsan, mint Mann Miami Vice mozifilmjében Crockett és Tubbs. Nincs idő világi bratyizásra, de van az a néhány pillanat, néhány perc, amikor tudjuk, érezzük: számíthat egyik a másikra. Az pedig végképp jó nekünk, hogy Nolan nem szarozik, ha akciójelenetekről van szó: autósüldözése zseniálisan intenzív és ötletes (csúcspontja a filmnek), a finálét pedig mindenképp újra kell nézni, mert annyira komplexen tálalta az egész szcenáriót mindennel együtt, hogy leginkább azon kattogtam, hogy éppen mi történik és miért. Végülis ennyit az egyszerűségről. 

Nem kétlem ugyanakkor azt, hogy második nézésre más hatást érne el. Lehet, hogy elmélyülne. Máshogy érnének az ingerek. De igazából akárhogy csűröm-csavarom, hiába nem éreztem, hogy sok érdemi mondandója lenne Nolannek, akkor is működik, akkor is érdemes látni és akkor is azt éreztem a két és fél óra alatt, hogy végig le vagyok bilincselve és élvezettel hagytam, hadd vigyen engem a cselekmény amerre szeretne. Mert sokszor egy történetnél nagyon sokat számít az, miként mesélik el, Nolan ebben a "hogyan"-ban mindig jó volt, ezt a filmet is képes volt érdekfeszítően, izgalmasan elmesélni. És úgy érzem, kevés olyan nagyköltségvetésű film készül, mint a Tenet. Ilyen pofátlanul tekervényes és a maga sajátos módján őrült, intenzív és hűvösen elegáns. Olyan ez a film, ami után jó érzés leülni beszélgetni, megvitatni a látottakat. Még akkor is, ha a Menyasszonyod hülyének néz azért, amiért mered egyszerű filmnek nevezni. Jó, hogy készülnek ilyen filmek.