Rejtőzködő gyöngyszem - The Watermelon Woman

Egy-két éve történt, hogy rábukkantam erre a címre, miközben pörgettem a Letterboxd listáit, ajánlásait, melyben női alkotók filmjeire hívják fel a figyelmét a kíváncsi filmrajongónak. Őszinte leszek, már maga a kuriózum-volta is felébresztette a kíváncsiságomat, lévén hogy egy fekete bőrű, leszbikus lány ült a rendezői székben (ezt több helyen kiemelik, sőt, úgy hirdetik a filmet, mint az első film, amelyet egy fekete bőrű, leszbikus lány rendezett). Belegondolva az amerikai filmiparba és annak helyzetébe, hiába látszik javulni a helyzet a régmúlthoz képest, még mindig kevésbé kapnak hangot ezen a színtéren bizonyos rétegek, csoportok - így talán érthető, hogy felcsillant a szemem. Elvégre filmrajongónak lenni egyet jelent azzal is, hogy örömmel fedezünk fel olyan területeket, amelyek eddig kvázi ismeretlenek voltak számunkra. És ha neadjisten ez a filmrajongó hozzám hasonlóan írogat is hébe-hóba (vagy nevezzem magam filmkritikusnak? oké, legyen), akkor ugye mintegy kutyakötelessége hogy felhívja az adott alkotásra a figyelmet.

A The Watermelon Woman 1996-ban jött ki és Cheryl Dunye rendezte. Dunye nevére rákerestem az imdb-n, hogy lássam, mely címek köthetők hozzá és egy tucatnyi számomra ismeretlen alkotás mellett olyanokat is feldobott a kereső, mint a Dear White People (valahogy adja magát, egyébként egyetlen epizódot rendezett csupán), valamint a hamarosan bemutatásra kerülő Lovecraft Country (szintén egyetlen epizód köthető hozzá). Dunye abból az indíttatásból kezdett el dolgozni filmjén, hogy rávilágítson a filmtörténelem olyan fekete bőrű színésznőire, akiket méltatlanul elfeledtek az emberek. Ebbéli kutatómunkája ébresztette rá arra, hogy bőven van mit tanulnunk a múltunkról és rájött, talán ha filmet készít ebben a témában (fekete bőrű nőként), akkor valamilyen hullámot elindíthat, amelynek során kicsit jobban elkezdi az embereket érdekelni a régmúlt filmjeinek ezen aspektusa. 

A The Watermelon Woman egy fiktív színésznő bemutatásán keresztül az ún. "mammy"-szerepekre "szakosodott" fekete színésznőkre összpontosít. A "mammy"-karakterek egyik leghíresebb példája az Elfújta a szél című filmben látható, ott Hattie McDaniel formálta meg ezt a típust - és legfőbb jellemzőjük, hogy folyton a konyhában szorgoskodnak, kiszolgálják a fehérnépet és teszik ezt végeláthatatlan türelemmel, jószándékkal és minden látható ellenvetés nélkül. A filmben prezentált színésznőt Watermelon Woman-ként aposztrofálják, ezen a néven találkozik vele főszereplőnk, aki Kevin Smith Clerks című filmjének főszereplőihez hasonlóan egy videotékában dolgozik (és akit maga Dunye formál meg). Cheryl filmrendezői ambíciókkal rendelkezik és első filmjének témájául ezt az általa imádott színésznőt választja - a film pedig azt mutatja be, hogy elszánt kutatómunkák folyamán miként ismeri meg egyre több és több oldaláról ezt az évek folyamán elfeledett hölgyet.

A film nagyon jól beilleszkedik a kilencvenes évek függetlenfilmes, kísérletező kedvű mozijainak sorába: Dunye alacsony büdzséből, mindössze 300 000 dollárból készítette el művét, de ami híján volt költségvetésben, azt pótolta szellemességben és kreativitásban. Az eredmény egy dokumentarista elemeket játékfilmes eszközökkel párosító szösszenet, amely párhuzamosan mutatja be magát a kutatómunkát, mutatja be a kész filmből való részleteket, illetve azt, amiként a főszereplő Cheryl éli hétköznapi életét. Laza szerkezetű film, sok szabálytalansággal és szabadossággal (megannyi jelenetnél megfigyelhető, hogy hirtelen végeszakad, pedig az ember még várná, hogy menjen tovább a film), vicces dialógusokkal és bár érződik rajta egyfajta kezdetlegesség, csiszolatlanság, az összkép mégis életszagú, frissítő hatású. Egyes témái mind a mai napig terítéken vannak több filmben/sorozatban (akár a Dear White People-ben), mint például az interracial vonzódás, illetve a fekete emberek szegregációja, de mindkettőt képes volt finoman (de nem szépelgősen) ábrázolni, anélkül hogy Spike Lee módjára gyomorszájon vágná az embert. Magát a másságot, a leszbikus közeget is szeretettel ábrázolja, hathatós reprezentációt szolgáltatva, emlékeztetve bennünket arra, hogy bár eltelt huszonnégy év a bemutatója óta, ez a vonal így, ilyen formában még mindig jóformán ritkaságnak számít és - ahogyan írásom elején utaltam rá -, kuriózumnak. További érdekesség egyébként, hogy ugyanebben az évben jött ki a Wachowski-nővérek (ekkor még fivérek) Fülledtség című debütáló munkája, amely film szintén kult-státuszba ért az idők folyamán és kifejezetten keblére ölelte az LGBTQ-közösség a leszbikus románcnak autentikus ábrázolása miatt (és persze a csavaros, vérbő és szexi történet végett). 

Nagyon megfogott ebben a filmben az, hogy a rendezőnő, Dunye szórakoztatva szeretett volna minket oktatni és ez sikerült is neki. Minden képkockájából sugárzik a filmkészítés és a filmek iránti szeretet, valamint az a vágy, hogy valamire felhívja a figyelmet, valamit mutasson nekünk, amit talán nem ismerünk. Ezen túl maga a tékás setting is különösen kedves volt a szívemnek, de ez nyilván annak is köszönhető, hogy én még abból a generációból származok, akik válogathattak a tékák polcain szereplő csupa izgalmas, érdekes film között. A The Watermelon Woman karakterei teljesen hétköznapi figurák, akikkel szeretettel bánik a rendező és kicsit olyanok, mint Kevin Smith tékás hősei, egyetlen fontos csavarral: csacsognak mindenféléről (kevésbé vulgárisan), épp csak Smith hőseivel ellenben Cheryl igyekszik aktív lenni és nem a seggén ülni. Mintegy jelezve, hogy ő nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egész álló nap csak a száját tépje és semmittevésbe oltsa magát. Mert bár apró csepp ő a tengerben, vállalása annál fontosabb és annál nemesebb. Ezt pedig a The Watermelon Woman finom humorral, lazán, szexin ugyan, de tagadhatatlanul érezteti. Hiszen lássuk be: ki tudja hány Watermelon Woman van még, amely felfedezésre és bemutatásra vár?

Nagyon hálás vagyok, hogy felfedeztem magamnak ezt a művet. És remélem Ti is megteszitek ugyanezt.

Rossz példaképek - Romlott oktatás

2002-ben Dr. Frank Tassonét megvádolták azzal, hogy a munkahelyéül szolgáló iskola pénzéből igencsak tetemes összeget tulajdonított el az évek folyamán. Ugyanezen váddal kellett szembenéznie kolléganőjének Pam Gluckinnak. Az ügy maga egy újságcikk nyomán robbant ki (az egyik diák leplezte le a sikkasztást), az újságcikkből pedig végül forgatókönyv lett. A forgatókönyvet - hogy az esetet még jobban cifrázzuk, az egyik diák, Mike Makowsky írta, aki annak idején abban az iskolában tanult. A forgatókönyvből pedig végül az a Cory Finley rendezett filmet, akinek legutóbb a Telivérek című remek fekete komédiát köszönhettük (Anya-Taylor Johnson főszereplésével).

A Romlott oktatás műfaját tekintve szintén fekete komédiának nevezhető, ám míg a Telivérek egy jóval abszurdabb szituációt fogott közre és tette azt kvázi elemeltebb, ridegebb stílusban, addig itt a rendező változatosabb eszköztárral játszadozott. Nem hiányzik persze így sem a harapós humor és a szúrós, cinikus hangvétel, de alapvetően más hangnem jellemzi ezt a munkát.

Magának a történetnek a középpontjában Frank Tassone (Hugh Jackman) áll. Frank köztiszteletnek örvendő tanfelügyelő. Mindenki szereti őt: a diákoktól kezdve a szülőkön át egészen a kollégákig. Megjelenése mindig makulátlan, sose késik, mindig mosolyog és mindig türelmes. Készséggel ad interjút az egyik diákjának, hogy cikket írjon a suliújságba és készséggel ad jótanácsot neki az ügyben, hogy miként válhat igazi, komoly újságíróvá. "Csak akkor lesz a cikkedből töltelékcikk, ha hagyod, hogy az legyen." - mondja egy ponton Rachel-nek, aki ezt megfogadva igyekszik tüzetesebben megvizsgálni, wannabe profi zsurnaliszta módjára, hogy milyen anyagi körülmények vannak az iskolájában. Amit talál, cseppet sem hízelgő - akár az iskolát nézi, akár Frank személyét.

Ami leginkább megragadott a Romlott oktatásban az az, hogy bár annyi esélye lett volna Frank Tassone-t egy simlis gazembernek beállítani, valahogy mindig képes volt pengeélen táncolni és adni egyfajta ambivalenciát. Tassone a történet szempontjából bár tényleg simlis, a forgatókönyv mindent megtesz annak érdekében, hogy megértse a szándékait és mögé lásson azoknak a cselekedeteknek, amelyek végül ahhoz vezetett, hogy a szülők egyetemes bizalmatlanságukat fejezzék ki az iskola irányába. Nem emel glóriát a feje fölé, nem sajnáltatja őt a film, de igyekszik azért elég tisztán bemutatni azt, hogy sokszor egy alapvetően jószándékú, becsületes embert is behúzhat magába a törvénytelenség örvénye. A film nagyban támaszkodik az őt megformáló Hugh Jackman játékára és megmondom őszintén, üdítő volt látni őt végre egy olyan szerepben, amely nem a Clint Eastwood-i, valamint a szuperhősi sármjára alapozik, hanem picit más megvilágításban láttatja őt. Jackman Tassone-ja sármos ugyan, de van az alapvető jóképűsége mögött egy jó adag hiúság (amelyet szemére is vetnek a film egy pontján), amit Jackman nagyon jól felszínre hoz. Nem fél úgy öregnek tűnni, hogy közben láthatóan próbálja azt leplezni a szerepe szerint. Mondjuk úgy: alázattal viseltetett a szerepe felé. A Romlott oktatás rajta kívül még egy tucatnyi kiváló színészt felvonultat: példának okáért Ray Romanót, vagy épp Allison Janney-t, de az újoncok közül is láthatunk tehetségeket - Geraldine Wishvanathan szimpatikusan jeleníti meg az újságírói babérokra törő diákot (aki egyben a néző azonosulását és belépőjét biztosítja). A karakterére jellemző bizonytalanság és morális iránytű nagyon jól meghatározta azt is, hogy én nézőként hogy érzek, vagy hogy érezhetek a történteket illetően. Neki és a többi szereplőnek köszönhetően megkapjuk azt a fajta több oldalról való megközelítést, amely az ilyen jellegű filmeknek opcionális (ám javasolt) sajátossága.

Más kérdés, hogy a végére úgy éreztem, az egésznek a középpontjában Jackman áll és a végére lényegében mindenki más elsikkad, halovánnyá válik. Értem, hogy miért őrá koncentrált az író, de még erőteljesebbé lehetett volna tenni Rachel karakterét azzal, hogy az ő szemszögét is erőteljesebb tussal érvényesíti a rendező. Az utolsó jelenetekben ugyanis már szinte csak Tassone-nal megyünk az úton és az ő sértettségét, veszteségét vesszük számba. Az pedig már az összhatást tekintve - érzésem szerint - már-már mellékesnek hatott, hogy közben ezzel a pénzköltési akciójával mit indított el. Ugyanakkor, még ezzel az apró gikszerrel együtt is egy szórakoztató, elegánsan, frappánsan megírt filmmel van dolgunk, amit nyugodt szívvel tudok ajánlani a dramedyk és az igaz történeten alapuló alkotások rajongóinak. Valamint azoknak, akik már szerették volna Jackman-t újra drámai szerepben látni adamantiumkarmok nélkül.