Hétköznapok apróságai - Paterson

Jim Jarmusch 2016-os Paterson című filmje egy buszsofőrről szól, akit Patersonnak hívnak, aki egy Paterson nevű kisvárosban tengeti mindennapjait. Paterson napjait, ahogyan sokunkét, a rutin formálja: reggel felébred, elrakja a felesége által csomagolt uzsonnát és ebédet, majd elindul a munkába. Kigurul a garázsból, átvezeti a fél napot, hazaér, ír pár sort, beszélget a feleségével, majd vacsora után elmegy legurítani egy finom sört a helyi kricsmibe. Viszi magával a kutyát is, ha már ugye meg kell sétáltatni. Majd másnap indul minden elölről. 

Jarmusch filmje első ránézésre nem tűnik túlságosan ingergazdagnak és legyünk őszinték, itt nem azok az izgalmak és drámai feszültségek fognak minket meglepni, mint egyéb filmeknél. Jarmusch mozijairól szokták mondani, hogy lassan csordogálnak, nem történik bennük semmi, nincs kifejezett történetük (vagy csak nagyon ritkán) és a cselekmény nem tartogat világmegváltó fordulatokat. Az excentrikus külsejű filmrendező a nyugalmat szereti és előszeretettel gyönyörködik a részletekben, vagy akár az arcokban, a pillanatokban. Emlékezzünk csak vissza arra, ahogy Forest Whitaker a Szellemkutyában csak úgy lágyan átfolyik lopott autójával a fél városon, hallgatja a hip-hopot. Vagy ahogyan Don Johnston (így, t-vel) a Hervadó virágokban melankolikus arccal néz maga elé, miközben próbálja feldolgozni, hogy jelenlegi barátnője éppen elhagyja őt. De akár felidézhetjük a Mystery Train azon örökbecsű, apró és gyönyörűen, elegánsan laza jelenetét is, amelyben a lány a lábujjaival meggyújtja faképű párja cigarettáját. Amilyen jelentéktelennek hat, olyannyira benne van minden, ami Jarmusch. Finom humor, visszafogott vagányság, enyhe költőiség. Meg az a nemsietős attitűd. Ráérünk. Nem kell kapkodni.

A Paterson ezt a lassúdad vonalat viszi tovább, miközben kicsit olyan érzésem volt a film nézése közben, mintha egyfajta összegzését látnám mindannak, ami a rendező sajátja. Ahogy írtam, első blikkre nem túl eseménydús film ez. Egészen biztos, hogy vannak emberek, akik egyenesen dögunalomnak tartják és képtelenek megérteni, hogy mit lehet ezen szeretni. Kell hozzá egy bizonyos vérmérséklet és attitűd, kell hozzá az, hogy értékelni tudjuk a részleteket és képesek legyünk lelassítani. A Paterson tökéletes antitézise ennek a rohanó, szaladó, stresszes és cinikus világnak. Sokszor érzem azt, hogy képtelenek vagyunk megállni és értékelni azt, amink van, mert mindig a holnap számít, mindig az számít, ami nincs és az, ami nem lehet. Sokrétű filmet rakott le az asztalra Jarmusch, amit nagyon okosan burkol be a mindennapi rutin és eseménytelenség fakó csomagolásába. Ahogyan lassan haladunk előre a cselekményben, úgy bontakozik, virágzik ki Paterson gyönyörű kis mikrokozmosza, amelyben nagyítóval megtekintve mégsem úgy ismétlődnek a történések, ahogyan az elsőre feltűnik. Minden nap kicsit ugyanolyan, mégis minden nap kicsit más: mindig más embereket figyel meg sofőrülésének kényelmes üléséből és minden napját kicsit más határozza meg. Felesége mindig elmeséli álmait, amelyek különlegesek és furcsák, majd ezek az álmok kihatással vannak az adott napjára. Paterson képes ránézni egy gyufásdobozra és napokon keresztül egy szerelmes verset fabrikálni, ihletet nyerve belőle. Itt jegyezzük meg, Adam Driver a maga sajátosan sármos és faarcú fizimiskájával mintha konkrétan erre a szerepre született volna. Ám míg ő verseket farag saját maga élvezetére, addig felesége is alkot, (Golshifteh Farahani-nál gyönyörűbb és megnyugtatóbb jelenséget nehéz elképzelni ebbe a filmbe) ám ő mindig másba szerelmesedik bele. Hol cupcake-eket gyárt, hol gitárleckét szeretne venni, hol pedig átfesti a fél lakást - mert úgy tartja kedve. Két gyönyörű, kreatív ember egy csodálatos burokban, ahová magam is szeretnék beköltözni. 

De nem csak arról szól ez a film, hogy a mindennapok rutinjában felfedezzük az apró, megbúvó csodákat. Szól egy kicsit arról is, hogy az inspiráció ott van körülöttünk. Szól egy kicsit az alkotás folyamatáról és arról, hogy mit is jelent ez egy művésznek. Jarmusch jó érzékkel állít egymás mellé, egyfajta kontrasztként két olyan embert, akik ezen a téren teljesen más nézeteket vallanak: míg Laura tobzódik, folyamatosan beleszerelmesedik újabb és újabb önkifejezési formákba és megmutatná magát a világnak, addig Paterson csak az asztalfióknak ír és láthatóan fél attól, hogy hangot adjon saját tehetségének. Mindkettőt megérti a film, mindkettőt megértjük mi is. Továbbá leszűrhetjük: az író ír. Ír akkor is, ha csak magának, a lényeg, hogy táncoljon a toll a papírlapon. Kettejük kapcsolatát a rendező csendes megnyugvással figyeli, apró interakcióik sokatmondóak, gesztusaik árulkodóak és valahogy a végére az volt az érzésem, hogy egy gyönyörű, finomra munkált és csendes szerelmesfilmet látok. Látjuk, amint Paterson írja a kis szerelmes versét, látjuk, ahogyan ez a pár felébred (a rendező itt is az ismétlődésre alapozott, apró változtatásokkal teli képsorokkal operál) ahogyan támogatják egymást és ahogyan Laura igyekszik tolni előre párját, hogy igenis készítsen másolatokat a verseiből és mutassa meg őket valakinek. Puha törődés. Közben pedig Jarmusch apránként készíti elő a filmvégi drámát, amely távolról nézve parányinak tűnik, mégis, a karakter perspektívájából nézve hatalmas erővel bír. Majd ahogyan kell, erőt merít a veszteségből és ismét levonja az örökérvényű konzekvenciát: az író ugyebár: ír. Frederick Elmes képei pedig mindeközben lágy tónusokkal, kevés kameramozgással, de mégis, részletekre odafigyelve vetik magukat alá a rendezői koncepciónak. 

Négy éve már, hogy bemutatták be ezt a filmet, négy éve láttam először (és azóta még kétszer), de úgy érzem, még mindig velem van. Nem mondanám, hogy rengeteg film van, amit ennyire (szóval tényleg nagyon-nagyon) őrzök és ami ennyire hozzánőtt a szívemhez, de a Paterson ilyen. Rengeteget adott nekem és még mindig képes adni és adni. Megnyugtat, inspirál, biztonságérzetet ad. Ráébreszt arra, hogy a világ - legyen bármily cinikus és arrogáns néha -, tele van széppel és jóval, a hétköznapok apróságai rengeteg inspirációt adhatnak (csak figyelni kell, mindig figyelni) és hogy a szerelem...Nos, a szerelem az szerelem. Becsüljük. Becsüljük Patersont is. Megérdemli. 

Nincs megnyugvás - Dalok a második emeletről

Roy Andersson nevével már többször találkoztam filmrajongói, illetve filmkritikusi pályafutásom során, ám - szégyen, nem szégyen - csak most jutottam el arra a pontra, hogy meg is nézzek tőle valamit. Ilyenkor persze mindig elgondolkodok azon, hogy a hangom mennyire mérvadó és hogy lehet-e bízni egyáltalán a véleményemben - ha már egyszer olyan kortárs nagyságtól nem láttam még semmit, mint amilyen Andersson. Pláne úgy, hogy nem csinálok titkot abból: már kétszer is megnéztem Tobe Hooper Macskák című bestia-filmjét. Na de legyen elnéző a Kedves Olvasó, hiszen amellett, hogy filmekkel foglalkozok, egy könyvesboltban is dolgozom, így nem mindig tudom minden figyelmemet az eddig kihagyott filmeknek szentelni. 

Térjünk persze a lényegre, elég a fecsegésből. 

Roy Andersson svéd rendező harmadik nagyjátékfilmje, a Dalok a második emeletről húsz éve, azaz 2000-ben került a mozikba (nálunk 2001 decemberében). A rendező előző filmjei, a Svéd szerelmi történet, valamint a "Giliap" nem volt akkora siker (előzőt 1970-ben, míg utóbbit '75-ben mutatták be), így ezt követően sok-sok évig inkább csak rövid- és reklámfilmeket rendezett. Egészen addig a pontig, amíg el nem határozta, hogy elkészíti jelen tárgyalt produkciót, amelyre már kiérlelte saját hangját és stílusát és amelynek eredménye az lett, hogy a rendező nyert a Cannes-i Filmfesztiválon. Azóta három nagyjátékfilmet rendezett (nem arról híres, hogy elkapkodná a munkát), a Te aki élsz, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről-t, valamint az idén bemutatott Történetek a végtelenségről című darabot. 

A Dalok a második emeletről nem egy történetet mesél el, hanem több sztorit, illetve talán találóbb ha azt mondjuk: több sorsot mutat be. Elmeséli egy balul elsült bűvészmutatvány utóhatását, amint a bűvész igyekszik új életet kezdeni, egy negyven év után kirúgott férfi munkanélküliségből fakadó depresszióját, egy apa-fia kapcsolatot, amelyben az apa képtelen elfogadni, hogy fia elmegyógyintézetben van (és hogy így sem akarja feladni költészetet illető álmait). Andersson rólunk, emberekről beszél és arról, hogy mindannyian űzünk, hajtunk valamit, ami értelmet adhat a létezésünknek. 

A stílus azonnal szembeötlik: minden egyes jelenet egyetlen, vágás nélküli snittként állja meg a helyét, a kamera pedig monolitként, lecövekelve szemlézi az eseményeket. Mereven, makacsul, miközben a térben gondosan elhelyezett figurák elszenvedik az életet. Az epizódok látszólag egymástól függetlenek, néha azonban vannak átfedések, egy-egy karakter feltűnik itt is, ott is, hol mellékszereplőként, hol főszereplőként. Első blikkre meglehet, hogy elidegenítőnek hat ez a stílus, de gyorsan meg lehet szokni, a végére szinte el is felejtettem, hogy egy ennyire "mozdulatlan" filmet nézek, mert annyira lenyűgözött az a sajátosan fanyar, feketébe torkolló szellemesség és éleslátás. Bizarr történéseket láthatunk sorjázni: hol egy kereskedőt mutat be, aki nem képes egy feszületet se eladni és ennek következményeként csődbe megy, hol pedig azt látjuk, amint egy kislányt feláldoznak egy királyi házaspárnak. Az élet komikus és groteszk mivoltára világít rá ez a film, ami egyszerre taszít szorongásba és nevettet meg, hogy aztán rögvest torkunkon akadjon valami. Ha választanom kéne, számomra az egyik legmegragadóbb és legtalálóbb talán az utolsó jelenetek egyike, amelyben mintha a fél város egyszerre szeretne elrepülni az országból. Csak húzzák és vonszolják hosszú perceken keresztül kofferjaikat a jegypénztárhoz. Hogy merre terveznek menni, azt nem tudjuk, csak sejtjük, hogy el a fenébe. Messzire. Vissza nem nézni. A csomag azonban, amelyet cipelnek, ólomsúllyal bír és csak nagyon lassan, csigatempóval képesek haladni. Nincsen könnyű menekvés, nincsen könnyű kitérő. Bevallom, Andersson stílusa engem valamelyest Tarr Béla filmjeire emlékeztetett, pont amiatt, mert az emberi élet sivárságát és gyakorta kibukó kilátástalanságát tárja elénk. Még azt is fenntartom, hogy a humor is adott mindkét rendező esetében (kevesen tudják, de a Sátántangó amellett, hogy rendkívül depresszív, meglepően humoros is képes lenni). 

Nem ragozva tovább a szót, mindenképpen hálás vagyok, hogy láthattam végre Andersson-tól filmet, mert most már világossá vált számomra is, hogy miben rejlik a sokat emlegetett zsenije. Érdekes, hogy így leírva, belegondolva akár azzal is megvádolhatnánk a stílust, hogy túlontúl színpadias, ez mégsem jutott eszembe. Kimódolt ugyan, de sosem teátrális és a kompozíciók, a háttérben zajló dolgok megkomponálása és mindezek összessége mesterinek, nagybetűsen filmszerűnek hat. Ilyet nem lehetne véghezvinni a színpadon. Úgy érzem, hamarosan sort kell kerítsek a rendező többi filmjére is. 

Otthon, édes otthon - Kinek a háza?

Rami Weekes első egész estés filmje váratlanul jött és amilyen váratlanul bukkant fel látókörömben, olyan erősen gyakorolta rám hatását. Weekes egy fekete bőrű, bevándorló házaspárról (Sope Dirisu és Wunmi Mosaku) mesél nekünk, akik a film elején külön házat kapnak, ezzel pedig kiszakítva őket - nagy örömükre - a rideg és sok emberrel teletömött menekültszállóból. A ház ugyan lepukkant, de igyekeznek otthonossá tenni és eltekinteni minden - amúgy jogos - bosszúságtól, ám egy kis idő elteltével egyéb hiba is csúszik a képletbe - amelyet viszont már képtelenség semmibe venni. 

Weekes alkotását könnyű párhuzamba állítani Jordan Peele Tűnj el! című briliáns mozijával, hiszen mindkettő film középpontjában egy olyan csoport áll, amelyet mindennapos szegregáció ér. Ám míg Peele filmjében konkrétan a fekete bőrűek voltak azok, akik elszenvedőivé váltak a különböző atrocitásoknak, addig Weekes a bevándorlók problémáit igyekszik valamilyen szinten dramatizálni. A főszereplő házaspár hányattatott körülmények között jutott el oda, ahová a film első jelenetében eljutott (amelyet későbbiek folyamán a rendező flashback-jelenetek formájában tár elénk): hajón érkeztek Angliába, hogy aztán ott leljenek menedékre hazájuk mindent felperzselő háborúja elől. 

A Kinek a háza? arról beszél, hogy milyen érzésekkel érkezhet meg az ember egy finoman szólva problémás közegből egy remélt, jobbik környezetbe, hogy aztán a helyzet ha lehet, még rosszabbnak tűnjön. A férj és feleség már az első jelenetekben szembesül azzal a gépies, bürokratikus és személytelen bánásmóddal, ami sokszor a társadalom rákfenéje, ezen pedig az sem segít, hogy a lakóközösség, amely körülveszi őket, szintén furcsa és tartózkodó (vagy pimasz és ellenséges). A férj azonban szeretne beilleszkedni, ami érdekében megtesz minden tőle telhetőt - még arra is hajlandó, hogy kicsit saját magát és saját múltját is meghazudtolja (ezt egyik legjobban a vacsorajelenet illusztrálja, amely során míg az asszony kézzel eszik, ahogyan szoktak, ő átvéve a helyi szokásokat inkább a villához és késhez ragaszkodik). A múlt elengedése és az azzal való szembenézés egyébként kulcsfontosságú téma itt: amint azt megtudjuk, a férj egy sötét titkot rejteget magában, egy bűnt, amelyet szeretne elnyomni, ám amilyen erősen igyekszik elnyomni, olyan erősen támad vissza rá. A műfajiság elemei pedig itt köszönnek be a filmbe: mint az relatíve hamar kiderül, a házaspár új házában gonosz szellemek laknak, amelyek a férfi és nő múltjából és bűneiből táplálkoznak. Weekes ezen a ponton a saját hibáinkkal, démonainkkal való konfrontációról beszél, ami aztán egy nagyon hatásos, beszédes és okos végkifejletben csúcsosodik ki. A film rámutat arra, hogy igenis fontos beszélni a múltról, fontos tisztában lenni azzal, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, hiszen azzal, hogy görcsösen el akarjuk nyomni azt és megtagadjuk, hogy tudomást vegyünk róla, csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. 

A rendező remek atmoszférateremtési képességről tett tanúbizonyságot filmjében: elejétől a végéig bevonzott a film és folyamatosan éreztem egyfajta szorongás- és diszkomfortérzetet. Ez nyilvánvalóan adódik magából a helyzetből (amely bár számunkra alapvetően idegennek hat, de megfelelő kezek alatt átélhetővé avanzsálódik), illetve ezen túl abból, hogy folyamatos bizonytalanságban tart bennünket. Ahogyan a főszereplők, úgy mi sem tudjuk, mi fog történni, csak érezzük, hogy valami baj van és valami rossz dolog van kirobbanóban. Érezzük, hogy ez a helyzet így nem jó és bár minden erőnkkel azon lennénk, hogy kitörjünk ebből a spirálból, nem megy. Erre még rárétegződnek a természetfeletti elemek, amelyek esetében a rendező ugyan néhol alkalmazza a jól ismert és sokak által átkozott jump scare-effektust, azért ennél jóval többel szolgál. Jo Willems operatőr képei (ő fotografálta Az éhezők viadala-filmeket, valamint a Vörös veréb című thrillert is) hol a rideg, köznapi valóságot mutatja be a maga pőreségében, hol pedig a valóságtól elemelt, hátborzongató és olykor egészségesen stilizált horrorképekkel operál, amelyek delejes kompozíciójukkal hozták rám a frászt. 

Összességében kevés olyan új filmet láttam mostanában, amelyet ennyire félelemkeltőnek éreztem (tényleg leginkább Jordan Peele, valamint Ari Aster filmjei okoztak rémálmokat számomra), de Weekes-nek sikerült nyugtalanító hatást keltenie. Tette ezt úgy, hogy bár lett volna még mit magyarázni forgatókönyv-ügyileg, a téma átélhetősége, a mondandó relevanciája és fontossága jócskán elemelte a szimpla ijesztgetős mozik csoportjától. Nagyon érdemes lesz nézni, hogy legközelebb mihez kezd ez az ember.