Roy Andersson nevével már többször találkoztam filmrajongói, illetve filmkritikusi pályafutásom során, ám - szégyen, nem szégyen - csak most jutottam el arra a pontra, hogy meg is nézzek tőle valamit. Ilyenkor persze mindig elgondolkodok azon, hogy a hangom mennyire mérvadó és hogy lehet-e bízni egyáltalán a véleményemben - ha már egyszer olyan kortárs nagyságtól nem láttam még semmit, mint amilyen Andersson. Pláne úgy, hogy nem csinálok titkot abból: már kétszer is megnéztem Tobe Hooper Macskák című bestia-filmjét. Na de legyen elnéző a Kedves Olvasó, hiszen amellett, hogy filmekkel foglalkozok, egy könyvesboltban is dolgozom, így nem mindig tudom minden figyelmemet az eddig kihagyott filmeknek szentelni.
Térjünk persze a lényegre, elég a fecsegésből.
Roy Andersson svéd rendező harmadik nagyjátékfilmje, a Dalok a második emeletről húsz éve, azaz 2000-ben került a mozikba (nálunk 2001 decemberében). A rendező előző filmjei, a Svéd szerelmi történet, valamint a "Giliap" nem volt akkora siker (előzőt 1970-ben, míg utóbbit '75-ben mutatták be), így ezt követően sok-sok évig inkább csak rövid- és reklámfilmeket rendezett. Egészen addig a pontig, amíg el nem határozta, hogy elkészíti jelen tárgyalt produkciót, amelyre már kiérlelte saját hangját és stílusát és amelynek eredménye az lett, hogy a rendező nyert a Cannes-i Filmfesztiválon. Azóta három nagyjátékfilmet rendezett (nem arról híres, hogy elkapkodná a munkát), a Te aki élsz, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről-t, valamint az idén bemutatott Történetek a végtelenségről című darabot.
A Dalok a második emeletről nem egy történetet mesél el, hanem több sztorit, illetve talán találóbb ha azt mondjuk: több sorsot mutat be. Elmeséli egy balul elsült bűvészmutatvány utóhatását, amint a bűvész igyekszik új életet kezdeni, egy negyven év után kirúgott férfi munkanélküliségből fakadó depresszióját, egy apa-fia kapcsolatot, amelyben az apa képtelen elfogadni, hogy fia elmegyógyintézetben van (és hogy így sem akarja feladni költészetet illető álmait). Andersson rólunk, emberekről beszél és arról, hogy mindannyian űzünk, hajtunk valamit, ami értelmet adhat a létezésünknek.
A stílus azonnal szembeötlik: minden egyes jelenet egyetlen, vágás nélküli snittként állja meg a helyét, a kamera pedig monolitként, lecövekelve szemlézi az eseményeket. Mereven, makacsul, miközben a térben gondosan elhelyezett figurák elszenvedik az életet. Az epizódok látszólag egymástól függetlenek, néha azonban vannak átfedések, egy-egy karakter feltűnik itt is, ott is, hol mellékszereplőként, hol főszereplőként. Első blikkre meglehet, hogy elidegenítőnek hat ez a stílus, de gyorsan meg lehet szokni, a végére szinte el is felejtettem, hogy egy ennyire "mozdulatlan" filmet nézek, mert annyira lenyűgözött az a sajátosan fanyar, feketébe torkolló szellemesség és éleslátás. Bizarr történéseket láthatunk sorjázni: hol egy kereskedőt mutat be, aki nem képes egy feszületet se eladni és ennek következményeként csődbe megy, hol pedig azt látjuk, amint egy kislányt feláldoznak egy királyi házaspárnak. Az élet komikus és groteszk mivoltára világít rá ez a film, ami egyszerre taszít szorongásba és nevettet meg, hogy aztán rögvest torkunkon akadjon valami. Ha választanom kéne, számomra az egyik legmegragadóbb és legtalálóbb talán az utolsó jelenetek egyike, amelyben mintha a fél város egyszerre szeretne elrepülni az országból. Csak húzzák és vonszolják hosszú perceken keresztül kofferjaikat a jegypénztárhoz. Hogy merre terveznek menni, azt nem tudjuk, csak sejtjük, hogy el a fenébe. Messzire. Vissza nem nézni. A csomag azonban, amelyet cipelnek, ólomsúllyal bír és csak nagyon lassan, csigatempóval képesek haladni. Nincsen könnyű menekvés, nincsen könnyű kitérő. Bevallom, Andersson stílusa engem valamelyest Tarr Béla filmjeire emlékeztetett, pont amiatt, mert az emberi élet sivárságát és gyakorta kibukó kilátástalanságát tárja elénk. Még azt is fenntartom, hogy a humor is adott mindkét rendező esetében (kevesen tudják, de a Sátántangó amellett, hogy rendkívül depresszív, meglepően humoros is képes lenni).
Nem ragozva tovább a szót, mindenképpen hálás vagyok, hogy láthattam végre Andersson-tól filmet, mert most már világossá vált számomra is, hogy miben rejlik a sokat emlegetett zsenije. Érdekes, hogy így leírva, belegondolva akár azzal is megvádolhatnánk a stílust, hogy túlontúl színpadias, ez mégsem jutott eszembe. Kimódolt ugyan, de sosem teátrális és a kompozíciók, a háttérben zajló dolgok megkomponálása és mindezek összessége mesterinek, nagybetűsen filmszerűnek hat. Ilyet nem lehetne véghezvinni a színpadon. Úgy érzem, hamarosan sort kell kerítsek a rendező többi filmjére is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése