Jarmusch filmje első ránézésre nem tűnik túlságosan ingergazdagnak és legyünk őszinték, itt nem azok az izgalmak és drámai feszültségek fognak minket meglepni, mint egyéb filmeknél. Jarmusch mozijairól szokták mondani, hogy lassan csordogálnak, nem történik bennük semmi, nincs kifejezett történetük (vagy csak nagyon ritkán) és a cselekmény nem tartogat világmegváltó fordulatokat. Az excentrikus külsejű filmrendező a nyugalmat szereti és előszeretettel gyönyörködik a részletekben, vagy akár az arcokban, a pillanatokban. Emlékezzünk csak vissza arra, ahogy Forest Whitaker a Szellemkutyában csak úgy lágyan átfolyik lopott autójával a fél városon, hallgatja a hip-hopot. Vagy ahogyan Don Johnston (így, t-vel) a Hervadó virágokban melankolikus arccal néz maga elé, miközben próbálja feldolgozni, hogy jelenlegi barátnője éppen elhagyja őt. De akár felidézhetjük a Mystery Train azon örökbecsű, apró és gyönyörűen, elegánsan laza jelenetét is, amelyben a lány a lábujjaival meggyújtja faképű párja cigarettáját. Amilyen jelentéktelennek hat, olyannyira benne van minden, ami Jarmusch. Finom humor, visszafogott vagányság, enyhe költőiség. Meg az a nemsietős attitűd. Ráérünk. Nem kell kapkodni.
A Paterson ezt a lassúdad vonalat viszi tovább, miközben kicsit olyan érzésem volt a film nézése közben, mintha egyfajta összegzését látnám mindannak, ami a rendező sajátja. Ahogy írtam, első blikkre nem túl eseménydús film ez. Egészen biztos, hogy vannak emberek, akik egyenesen dögunalomnak tartják és képtelenek megérteni, hogy mit lehet ezen szeretni. Kell hozzá egy bizonyos vérmérséklet és attitűd, kell hozzá az, hogy értékelni tudjuk a részleteket és képesek legyünk lelassítani. A Paterson tökéletes antitézise ennek a rohanó, szaladó, stresszes és cinikus világnak. Sokszor érzem azt, hogy képtelenek vagyunk megállni és értékelni azt, amink van, mert mindig a holnap számít, mindig az számít, ami nincs és az, ami nem lehet. Sokrétű filmet rakott le az asztalra Jarmusch, amit nagyon okosan burkol be a mindennapi rutin és eseménytelenség fakó csomagolásába. Ahogyan lassan haladunk előre a cselekményben, úgy bontakozik, virágzik ki Paterson gyönyörű kis mikrokozmosza, amelyben nagyítóval megtekintve mégsem úgy ismétlődnek a történések, ahogyan az elsőre feltűnik. Minden nap kicsit ugyanolyan, mégis minden nap kicsit más: mindig más embereket figyel meg sofőrülésének kényelmes üléséből és minden napját kicsit más határozza meg. Felesége mindig elmeséli álmait, amelyek különlegesek és furcsák, majd ezek az álmok kihatással vannak az adott napjára. Paterson képes ránézni egy gyufásdobozra és napokon keresztül egy szerelmes verset fabrikálni, ihletet nyerve belőle. Itt jegyezzük meg, Adam Driver a maga sajátosan sármos és faarcú fizimiskájával mintha konkrétan erre a szerepre született volna. Ám míg ő verseket farag saját maga élvezetére, addig felesége is alkot, (Golshifteh Farahani-nál gyönyörűbb és megnyugtatóbb jelenséget nehéz elképzelni ebbe a filmbe) ám ő mindig másba szerelmesedik bele. Hol cupcake-eket gyárt, hol gitárleckét szeretne venni, hol pedig átfesti a fél lakást - mert úgy tartja kedve. Két gyönyörű, kreatív ember egy csodálatos burokban, ahová magam is szeretnék beköltözni.
De nem csak arról szól ez a film, hogy a mindennapok rutinjában felfedezzük az apró, megbúvó csodákat. Szól egy kicsit arról is, hogy az inspiráció ott van körülöttünk. Szól egy kicsit az alkotás folyamatáról és arról, hogy mit is jelent ez egy művésznek. Jarmusch jó érzékkel állít egymás mellé, egyfajta kontrasztként két olyan embert, akik ezen a téren teljesen más nézeteket vallanak: míg Laura tobzódik, folyamatosan beleszerelmesedik újabb és újabb önkifejezési formákba és megmutatná magát a világnak, addig Paterson csak az asztalfióknak ír és láthatóan fél attól, hogy hangot adjon saját tehetségének. Mindkettőt megérti a film, mindkettőt megértjük mi is. Továbbá leszűrhetjük: az író ír. Ír akkor is, ha csak magának, a lényeg, hogy táncoljon a toll a papírlapon. Kettejük kapcsolatát a rendező csendes megnyugvással figyeli, apró interakcióik sokatmondóak, gesztusaik árulkodóak és valahogy a végére az volt az érzésem, hogy egy gyönyörű, finomra munkált és csendes szerelmesfilmet látok. Látjuk, amint Paterson írja a kis szerelmes versét, látjuk, ahogyan ez a pár felébred (a rendező itt is az ismétlődésre alapozott, apró változtatásokkal teli képsorokkal operál) ahogyan támogatják egymást és ahogyan Laura igyekszik tolni előre párját, hogy igenis készítsen másolatokat a verseiből és mutassa meg őket valakinek. Puha törődés. Közben pedig Jarmusch apránként készíti elő a filmvégi drámát, amely távolról nézve parányinak tűnik, mégis, a karakter perspektívájából nézve hatalmas erővel bír. Majd ahogyan kell, erőt merít a veszteségből és ismét levonja az örökérvényű konzekvenciát: az író ugyebár: ír. Frederick Elmes képei pedig mindeközben lágy tónusokkal, kevés kameramozgással, de mégis, részletekre odafigyelve vetik magukat alá a rendezői koncepciónak.
Négy éve már, hogy bemutatták be ezt a filmet, négy éve láttam először (és azóta még kétszer), de úgy érzem, még mindig velem van. Nem mondanám, hogy rengeteg film van, amit ennyire (szóval tényleg nagyon-nagyon) őrzök és ami ennyire hozzánőtt a szívemhez, de a Paterson ilyen. Rengeteget adott nekem és még mindig képes adni és adni. Megnyugtat, inspirál, biztonságérzetet ad. Ráébreszt arra, hogy a világ - legyen bármily cinikus és arrogáns néha -, tele van széppel és jóval, a hétköznapok apróságai rengeteg inspirációt adhatnak (csak figyelni kell, mindig figyelni) és hogy a szerelem...Nos, a szerelem az szerelem. Becsüljük. Becsüljük Patersont is. Megérdemli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése