Amikor először híre ment annak, hogy a tervezett Barbie-mozifilmet az a Greta Gerwig fogja írni és rendezni (férjével, Noah Baumbach-al karöltve), aki a Lady Bird-öt és a Kisasszonyokat is készítette, egyből bizakodó voltam. Nem mintha bármi érdek fűzne engem egy Barbie-filmhez, sose érdekelt a karakter semmilyen módon, de úgy gondoltam, ha valaki ki tud hozni belőle valami izgalmasat, személyeset és érdekeset, az pont Greta. Mégpedig azért, mert első két filmjével is képes volt ezt megtenni és azok után mertem állítani, hogy részemről aztán egy telefonkönyvet is megfilmesíthet, valószínűleg azt is hatalmas érdeklődéssel fogom venni.
Szerencsére a film ténylegesen jó lett és nem csupán hiú reményeket ápoltam, az meg csak hab a tortán, hogy végül olyan marketinget kerekítettek köré, aminek hatására még többen elkezdték izgatottan várni. Fel lehet tenni persze félig vicceskedve, ironizálva a kérdést, hogy ha nincsen Nolan Oppenheimere, mint ellenpont, akkor mennyire tűnik sokak számára érdekesnek (mert hogy sötétség nélkül a fény is csupán egy láthatatlan valami - csak hogy filozofikusabb talajra lépkedjünk), de ez majdhogynem lényegtelen. Az embereknek érezhetően kellett valami túltolt, színes, szagos rágógumi film. A Barbie pont ilyen. És még annál is több.
A történet szerint Barbie (Margot Robbie), aki tökéletes világát éli tökéletes külsővel Barbie Land-en a többi tökéletes Barbie-val egyetemben, egy nap arra ébred, hogy valami nem stimmel. A halálra gondol, sarkai leérnek a földre, bőre narancsbőrös lesz és egyáltalán nem érzi magát jól a bőrében. Hamar elmegy ahhoz az emberhez, aki általában ki tudja gyógyítani a selejtes babákat nyavalyáikból, az ő tanácsára pedig elutazik a való világba, hogy találkozzon azzal az emberrel, aki éppen játszik vele. Mert a regenerálódás kulcsa abban lehet. A tanácsnak eleget téve elindul a nagy kalandra és vele tart hűséges hódolója Ken (Ryan Gosling) is.
A való világba érve Barbie csalódottan szembesül azzal, hogy a világ nem olyan tökéletes hely, mint az ő kis fészke: a nők nincsenek igazán megbecsülve, a férfiak nyálcsorgatva taperolnák őt le a nyílt utcán, az a kép pedig, amit ő képvisel pedig finoman szólva is kiment a divatból. Az a szándék, hogy a Barbie-k által a világ a nők számára egy szebb és jobb hely legyen, kudarcot vallott.
Van-e helye Barbie-nak ebben a tökéletlen világban? Van-e helye a tökéletesnek, egy kicicomázott ideának egy olyan világban, amiben csupa sérült énképpel rendelkező nőnek kell nap-mint-nap szembenéznie saját magával és a társadalommal? Ilyesmi kérdésekre keresi a választ Greta Gerwig filmje, miközben picit a férfi-női ellentéteket is felülvizsgálja a szatíra, valamint olykor a paródia eszköztárát felhasználva.
Jó volt látni, hogy Gerwig ezúttal maximálisan csatasorba állítja a humorát, ami itt, ebben a filmben egy nagyon elborult, sokszor zsibbasztó, de mindig megmosolyogtató, legjobb pillanataiban pedig végtelenül vicces formában rajzolódik ki. Már a nyitójelenet is zseniális, amelyben a 2001: Űrodüsszeia egy klasszikus jelenetét alakítja át: ezt már a trailerben is ellőtték, de így, teljes formájában még zseniálisabb és még ütősebben hat. Tökéletes indikátora mindannak az őrületnek és kreativitásnak, ami ezt követően kerül a filmvászonra. A Barbie olykor rendkívül harsány, már-már rajzfilmszerű élmény, stilizált díszletekkel és karikatúra-szerű karakterekkel (nyilván nem mindenki az, de sokan vannak), de hiba volna egy üresfejű, csupanevetés filmmel összekeverni. Nem, a Barbie fontosabb vonalaiban nagyon szépen egybecseng a Lady Bird-ben, valamint a Kisasszonyokban is pedzegetett témákkal. Itt is pellengérre kerül a női önazonosság, a függetlenség, a nemi sztereotípiákkal, elvárásokkal való szembeszegülés, valamint - bár itt ez relatíve kisebb figyelmet kap - az anya-lánya kapcsolatok dinamikája is ugyanúgy megjelenik.
Az, hogy feminista film a Barbie, enyhe jelzőnek hat, a második harmadától erőteljesen reflektál arra, hogy milyen nehézségekkel, képtelen elvárásokkal kell a nőknek szembenéznie. Egy jelenetben például egy hosszú, szenvedélyes monológgal megtoldva teszi mindezt, ami sokak számára soknak és túl szájbarágósnak hathat. De egyrészről: a film stílusa van annyira extrém, hogy nem lóg ki ez a fajta direkt megfogalmazás. Másrészről: ezt a humorával, a szellemességével abszolút ellensúlyozza - ha esetlegesen valakinél tényleg fejfájást okozna. Ezen kívül jó adag humorral húzza be a patriarchátus ideáját is, bemutatva annak potenciális toxikusságát, miközben fonák módon azt sem hagyja szó nélkül, hogy alapvetően Barbie Land-ben tényleg másodlagos szerepet kapnak a Kenek. Aminek egyszer érdemben változnia kell. Ennek azonban semmiképp sem az a módja, hogy egyik napról a másikra eltüntetnek mindent, amit a nők felépítettek maguknak.
Ami miatt még megfogott a film, az Greta Gerwig "hangja", az az emberségesség, amit képes átvinni a legnagyobb bohóckodások közepette is. Több jelenetben megvillantja ezt a képességét, akár ha arra a jelenetre gondolunk, amelyben Barbie egy padon ülve döbben rá, hogy az emberi szépségnek mennyi árnyalata van, akár ha a fináléra, melyben megható módon teszi le voksát a rendezőnő a tökéletlen emberi lét mellett. A Lady Bird és a Kisasszonyok után tehát ismét sikerült megérintenie engem, az érzéseimet. Annak pedig külön örülök, hogy mindezt tette úgy, hogy egyik jelenetben még egy túlstilizált, musical-betétként is funkcionáló farokméregetésbe torkolló tengerparti férfibunyót láthattunk. Így kell ezt.
A színészekről pedig annyit, hogy Ryan Gosling tényleg annyira vicces, mint mondják (miközben túltolt férfiaskodása mellett egy gyermeklelkű, szánandó figurát is képes életre kelteni), Margot Robbie pedig szintén nem csupán külleme miatt tökéletes a szerepre. Amilyen ügyesen hozza az archetipikus Barbie-t, olyan elegánsan formálja meg a nőiség rejtelmeire és az emberi lét ellentmondásosságaira rádöbbenő nőt. Bár tény, kettejük között a látványosabb színjátszás egyértelműen Goslingé.
