Firka egy világ ez - Huncut világ (1992)

Amikor 1988-ban kijött a Roger nyúl a pácban című film, akkor az mindenkinek jó volt. Érthető módon a stúdiók fejesei is elkezdtek agyalni, miként lehetne még meglovagolni ezt a sikert, hogyan lehetne leutánozni a csodát. Amikor pedig a Paramount-hoz bekopogott Ralph Bakshi (a Tűz és jég, valamint A Gyűrűk Ura rajzfilm változatának rendezője) azzal, hogy van neki egy animációs-élőszereplős horrorfilm ötlete, akkor természetes, hogy felcsillant a szemük. 

Eddig minden szép és jó, de ahogyan az sokszor megtörténik a filmiparban, jöttek más emberek is, leginkább azzal a céllal, hogy picit faragjanak a forgatókönyvön, átírják azt, hangsúlyt és hangnemet váltsanak. Így pedig, ami eredetileg egy R-besorolású, durvább film lett volna, az végül egy olyan, alacsonyabb korhatáros alkotássá vált, amely még így sem nevezhető gyermekbarátnak - pedig a szándék az lett volna, hogy eladhatóvá váljon az egész család számára. 

A Huncut világ egy második világháborúból hazatért veteránnal indul (akit az arcátlanul fiatal Brad Pitt formál meg), aki a harcmezőről végre hazatér szerető anyjához. Önmagát egy motorral lepi meg, amellyel édesanyját el is viszi egy körre - annak tiltakozása ellenére -, aminek aztán súlyos következményei lesznek: egy részeg sofőr miatt balesetet szenvednek, amit ugyan Frank túlél, anyukája viszont szörnyethal. Ezt követően, még a baleset helyszínén valami furcsaság történik: Frank egyszercsak egy rajzolt világban találja magát. Innen ugrunk jópár évet, amikor újra találkozunk hősünkkel, aki egyfajta detektívként van jelen, akinek feladata, hogy véletlenül se legyen több ugrálgatás a két világ között. 

Ebben a világban megismerjük Hollie Would-ot, a saját magát extrémen szűk ruhában illegető nőt, valamint egy rakás másik, furcsa, abszurd rajzolt karaktert, akik benépesítik ezt a sötét tónusú, látható szabályok nélküli világot. Mindeközben megismerünk egy képregényrajzolót, aki még a való világban van és aki papírra vetette ezt az ún. Menő világot. Őt olykor meglátogatja Hollie, csábítgatva őt a maga univerzumába, aminek aztán eleget is tesz Jack. 

Nehéz leírni a film sztoriját és fő alapvetését anélkül, hogy ne hangozzon túlságosan infantilisnek, de azt hiszem, ezt el kell engednem: a film lényege az, hogy mindenki meg akarja dugni Hollie-t, Hollie pedig szintén ezt akarja tenni mindenkivel, de főleg Frank-kel és Jack-kel, a két humanoiddal. Frank egyik fő feladatának tekinti, hogy ezeket a szexuális aktusokat megakadályozza, hiszen azoknak beláthatatlan következményei lehetnek a világuniverzumot illetően. Amikor mégis megtörténik a dugás, értelemszerűen vissza kell valahogy fordítani a folyamatot. 

A Huncut világot olyan volt nézni, mintha egy kamaszfiú zavarodott, nedves és végtelenül kanos lázálmába kaptunk volna bepillantást. Zavarbaejtő, minden értelemben romlott és problematikus, de valahogy mégsem lehet elfordítani a fejünket. Egy részről becsülöm azt az animációt, az animációban rejlő sötét és cinikus fantáziát, azt a szertelenséget, ami körülvette azt, de végig azt éreztem, hogy nem egy igazi filmet nézek, hanem egy filmbeli filmet. Egy filmet, amiben mondjuk Brad Pitt egy színészt alakít és kitaláltak neki valami őrülten hülye filmszerepet és annak csináltak volna egy egészestés verziót. Furán hangzik? Meglehet, de azt érzem, adekvát a Huncut világ egészét nézve. Hiába törekedtek egyébként arra, hogy alacsonyabb legyen a korhatár, ez a film alapvetően elbaszott fejben (ez nem értékítélet, inkább szimpla tényközlés), így az eredmény ha nem is erőszakos, de annyira szexuálisan kiéhezett és infantilis, hogy annak a gyereknek, akit véletlenül elvittek rá a moziba, egész biztosan rengeteg kérdése lett a stáblista legördülte után. 

A film hemzseg a szexizmusban is, Hollie Would karaktere tényleg nem áll másból, mint abból, hogy huncutul kacsintgat és hangot ad szexuális étvágyának. Bár meglehet ez egy karikatúra is akarhatott lenni, nem annak csapódik le, ahhoz túl egyszerű és egybites a körítése. Egy biztos, ma ez a film ebben a formában egészen biztosan nem készülne el, ahhoz túl slendrián és túl felelőtlen az összkép. Vagy elkészülhetne, de akkor egy jóval kiforrottabb filmnek kellene lennie, ami nem csak alibinek használja a sztorit. Másfél órás játékideje alatt a film ugyan valamennyire megismerteti velünk a világot, annak lakóit, de érdemi, drámai erővel bíró tétet nem képes felhelyezni a palettára, ahogyan a főszereplő traumájával, valamint a képregényrajzoló büntetett előéletével se tud sok mindent kezdeni. Előbbi pedig jó táptalajt biztosíthatott volna egy komplex karakter számára, aki próbál menekülni a való világból egy annál furcsább, irreálisabb valóságba. Erre azonban egyszer történik reflektálás, az sem érdemi, plusz, ezzel az atmoszférával, amit a film biztosít és gerjeszt, valahogy össze sem fér az a fajta személyes dráma. 

Minden negatívuma ellenére a film a maga módján izgalmas. Izgalmas egy kísérletként, izgalmas megnézni, hogy miként próbálták meglovagolni a Roger nyúl a pácban sikerét és miként próbált egy nívós alkotó érvényesülni ebben az élőszereplős firkavilágban. Van a filmnek egy sajátos atmoszférája, van neki egy amolyan éjfélutáni vibe-ja: el tudom képzelni, hogy gyerekként, éjjel titokban megnézni ezt a filmet egészen bizsergető és szokatlan élmény lett volna. Szeretem azt a tényt, hogy Brad Pitt-et ilyen filmben is lehet látni, ahogyan a főként drámaibb szerepeiről ismert Gabriel Byrne is bevállalta, hogy nyálát csorgatja egy rajzfilmfigura láttán. Kim Basinger pedig, mint élőszereplős változata a szexi firkának, nos, egyszerre hálás és hálátlan szerep. Egy biztos, ha valaki szereti az obskúrus filmeket és szereti látni, hogy bizonyos színészek milyen érdekes szerepvállalásokkal éltek karrierjük elején, annak abszolút ajánlom. 

Újraírni a múltat - The Flash

Finoman szólva is elég nehéz szülés volt ez a film. Több rendező is lemorzsolódott a projektről, több író, mostanra pedig már a DCU-t is más vezeti, mint aki akkor, amikor megtörtént a film bejelentése. Most, hogy végre elkészült, felkerült a nagyvásznakra, igazából függetlenül attól, hogy a fogadtatása anyagilag nem lett túl acélos, fellélegezhet mindenki, akinek köze volt hozzá. Végre ott van. Visszavonhatatlanul. Nincs több halasztás, nincs több várakozás, kirakták, meglett, hátra lehet dőlni. Hogy ez a film és szerény anyagi vonzata mennyiben fogja befolyásolni a DCU elkövetkezendő éveit, a James Gunn felügyelete alatti kreatív irányítást, azt nehéz megmondani. Nyilván nem indulnak előnnyel, de előnyükre legyen mondva, hogy innen igazából tényleg bármerre el lehet mozdulni. Csak nagyobb hátszelet kellene biztosítani, kevesebb botrányokkal megcincált főszereplőt és talán egy jobb sztorit. Na de erre mindjárt rátérek. 

A végül Andy Muschietti rendezésében elkészült film végre arra a karakterre összpontosít, aki eddig a nagyjátékfilmekben csak vicces mellékszereplő szerepét töltötte be. Barry Allennek (Ezra Miller) pedig ezúttal partnerei nélkül kell, hogy helytálljon a nagyvilágban (habár a nyitójelenetben azért csak összefut Batmannel és egy másik Liga-taggal), ami azt jelenti, hogy ezúttal egy szimpla világmegmentés helyett arra koncentrál, hogy édesapja nevét tisztára mossa a bíróságon egy bizonyítékkal, amely komoly fegyvertény lehet. A tétek ezúttal kisebbnek tetszenek, ez máris egy jó alap, gondoltam magamban, jó vonalon indul a film. Flashback-ek formájában megismerhetjük a kicsi Barry-t és azt, hogy milyen szerető-gondoskodó viszonyban volt édesanyjával és édesapjával, ezzel aláhúzva a veszteség fájdalmát és éreztetve velünk nézőkkel, hogy mi is motiválja hősünket. Amikor egy véletlen gyorsulás folytán kiderül számára, hogy relatíve könnyűszerrel képes áttörni az idősíkok korlátait, új lehetőségek nyílnak meg előtte és minden jótanács ellenére elhatározza, ilyenmódon fogja tisztázni édesapja nevét és ha már ott van, hát édesanyja életét is megmenti. 

A film problémafelvetése, melynek lényege, hogy ha van rá lehetőségünk, jogunkban van-e megmásítani a múltat, ha nem is újkeletű, de bőven ad arra okot, hogy rezonáljon vele a néző. Mind vagyunk úgy, hogy egy múltbéli ilyen vagy olyan fajsúlyú dolgot szívesen megváltoztatnánk, de ilyenkor nem gondolunk bele az ezzel járó következményekbe. Ha az adott esemény megváltozik, sok minden más is megváltozhat, még több olyan dologgal, amelyet megjavítani kényszerülnénk, mígnem az egész csak egy kaotikus foshalmaz lesz. Barry nem gondol bele a következményekbe, visszamegy az időben és helyrehozza az adott problémát, visszatérve az időben pedig arra lesz figyelmes, hogy nem csak hogy egy másik évbe tért vissza, de ráadásul nem is a saját idősíkjába. Így amikor találkozik a másik Barry-vel, rájön, hogy az a bizonyos foshalmaz talán nagyobb, mint elsőre gondolta volna. Össze kell tehát fogjon a másik Barry-vel (aki fiatalabb, ütődöttebb és felelőtlenebb nála), hogy visszakerüljön saját idősíkjába, ez azonban egyáltalán nem olyan egyszerű. 

A film eddig a pontig még szórakoztató módon ötvözi a zsibbasztó, olykor gyermeteg humort a maga Vissza a jövőbe verziójával és önfeledt erőfitogtatással, Ezra Miller pedig mind az infantilis, mind pedig az érettebb, tapasztaltabb Barry szerepében egyaránt remek. És mondom ezt úgy, hogy alapvetően eddig nem feltétlen volt a kedvencem ebben a szerepben. A cselekmény aztán elkezd áttérni egy másik vágányra, ugyanis képbe kerül Bruce Wayne, aki ebben az univerzumban Michael Keaton képében van jelen, Barry-éknek pedig tőle kell segítséget kérniük, hogy visszacsinálják a galibát. Mindeközben Zod tábornok és csapata is megjelenik a látóhatáron, aminek kivédéséhez pedig szükség van Superman-re. Hogy őt megtalálják, szintén szükséges Batman segítségét kérni. Ahogy ezt így leírom, még jobban kiviláglik, hogy pontosan mi a bajom ezzel a filmmel: hogy ezen a ponton egész egyszerűen félresöpri a központi drámát és fontosabbnak tartja azt, hogy elmókázzon a régi Denevéremberrel és hogy újralátogassa az Acélember konfliktusát, ezúttal egy másik karakter, Supergirl asszisztálásával. Ezzel teljesen eltávolodunk attól a morális dilemmától, ami a múltbéli dolgok megváltoztatásából adódik, eltávolodunk Barry és édesanyja kapcsolatától és kapunk valami mást, amit nem mondom, hogy nem volt szórakoztató nézni, de izgalmasnak kevésbé mondanám. Keaton-t persze jó volt újra látni, szerepében méltóságteljes, megjelenésében ott van minden egyes, a Batman visszatér óta eltelt év és tényleg olyan, mintha ki sem esett volna a szerepéből. Ezra Millerrel együtt pedig kellemesen hozzák a mester és tanítványa duót, miközben az alá-felérendeltségi viszony helyett inkább mellérendeltség van jelen. 

Ez a szegmense a filmnek egy részről tovább mélyíti a két Barry közötti kapcsolatot, de ennél tovább mélységekben nemigen megy, kapunk egy hanyagul elénk vetett háttértörténetet Karáról (aki, ha jól értelmeztem Superman kuzinja), Kara pedig hiába mutat jól a vásznon, Sasha Calle hiába szimpatikus, feleslegesnek éreztem a jelenlétét és nem volt megalapozott. Félúton behozni egy újabb karaktert, akivel aztán érdemben kevésbé foglalkozol, nem túl jó döntés. És nem, az "érdemben" alatt nem azt értem, hogy nem rúg szét elég segget, ez a része megvan. Supergirl vagány mozdulatokkal, lazán helyrerak egy egész hadsereget, nagy kár, hogy ez a jelenet inkább tűnik egy videójátéknak, semmint egy élőszereplős akciófilmnek. Éppen ezért sterilnek éreztem és dacára a kívánt érzelmi hatásnak a végkimenetelnek, végig érdektelen maradt a fontosabb rétegeiben. 

Mire a film végére érünk természetesen újra visszatér a kiindulópontra, de a megoldása nem feltétlen ihletett, inkább kimerül abban, hogy rácsodálkozunk a cameókra (ezek közül egyik-másik tényleg simogatja a geek-lelket), miközben tobzódunk a CGI-képorgiában. 

Mindezek ellenére szórakoztató filmnek éreztem, amolyan agyra és szemre kalibrált rágóguminak, ami picit olyan érzetet ad, mintha érdemben adna neked ízélményt, de ez az érzés gyorsan elszáll. Mindenesetre el lehet vele lenni, okoz némi örömöt, vannak jó húzásai, zakkant humora többnyire betalált nálam, látványával többnyire nem volt bajom (még ha azoknál a lebegőfejes részeknél ki is lógott a lóláb), a nyitójelenetet kifejezetten bírtam és jó volt ismerős arcokat látni. De egy jó Ezra Millernél, a felsorolt dolgoknál és minimális érzelmi töltetnél azért több kellene egy igazán jó filmhez. Ez így csak egy jókedélyű szuperhős-összeröffenés, amiben a vélt és valós nosztalgia viszi el a legfőbb prímet. 

Mennyi Pókember! Mennyi inger! - Pókember - A pókverzumon át

Imádom Pókembert. Ebből nem nagyon csinálok titkot, aki ismer valamennyire, az tisztában van azzal, hogy a szemeim őrülten elkezdenek csillogni, ha a falmászóról esik szó. Nem, nem olvastam el az összes képregényt, amit kiadtak vele, még csak az összes rajzfilmsorozatot se néztem végig (de azért néztem), de azóta, hogy 2002-ben, 12 évesen láttam moziban a Sam Raimi-féle első Pókembert, meg vagyok áldva ennek a karakternek az imádatával. 

Habár megvannak a magam preferenciái, alapvetően úgy vagyok a Pókember-filmekkel, illetve a különböző verziókkal, hogy mindegyiket másért ugyan, de tudom szeretni. A Tobey Maguire-filmekben nagyra becsülöm az egyéni stílusjegyeket, amit Sam Raimi belecsempészett a filmekbe, valamint azt, ahogyan Peter Parker szerencsétlenségét és már-már kóros nerd-ségét ábrázolta. Andrew Garfield filmjeit a címszereplő szimpatikussága miatt szeretem, valamint amiatt, hogy olyan érzékenyen és átélhetően vitték vászonra a közte és Gwen Stacy között kialakult románcot, barátságot. Tom Holland Pókembereit pedig azért, mert bohókásak, könnyedek és bár történetmesélésben nem feltétlen jeleskednek, bőven megvannak az erősségeik. Ha a három verziót össze kellene még hasonlítanom és bizonyosfajta konzekvenciát kényszerülnék levonni, akkor erre jutnék: Raimi-nél még érezhető volt, hogy jelen volt egy erőteljes, konkrét vízióval rendelkező történetmesélő aki vízióját képes volt átültetni mozgóképre, addig Mark Webb a két filmjével már ezzel két tűz közé került (ott a stúdió rátenyerelt az ötleteire), míg Jon Watts-nál már elértünk oda, hogy teljesen ugyanúgy néznek ki és viselkednek a filmjei, mint az összes többi MCU-mozi. És ezt most érthetjük mind jó, mind rosszabb értelemben. 

Na de...

Most nem az élőszereplős filmekről van szó. Mégis muszáj volt kicsit felvezetnem ezzel. A 2018-as Irány a pókverzum ugyanis, ha már rangsorolást hajtunk végre, akkor nagyjából első helyre repíti magát. Nem csak azért, mert koncepciója vadnak, frissnek és egyedinek hat, de azért is, mert a megvalósításban is követi ezt és minden egyes jelenettel képes rákontrázni az előzőre. Pluszban pedig, tökéletes esszenciáját adta magának Pókembernek, a "nagy erő nagy felelősséggel jár"-jeligének, valamint úgy en bloc a szuperhősködésnek. Most pedig ennek elkészült a folytatása, ami ugyan nem ad teljes történetet (lévén, jövőre érkezik majd a sztori másik fele, itt cliffhangerrel búcsúzunk a karakterektől), de helyette ad minden mást, ami szem-szájnak ingere. 

Ismét felvesszük hát a fonalat Miles Morales-szel (Shameik Moore), aki a film szerint már egy ideje javában űzi a pókemberkedést, miközben iskolai tevékenységeiben nem jeleskedik túl jól. Szülei aggódnak miatta, folyton mindenhonnan elkésik (ez amolyan Pókember-szokás) és az sem segít, hogy a hormonjai is elkezdtek vadul kiburjánzani. Amikor életében ismét feltűnik Gwen Stacy (Hailee Steinfeld), alias Póklány, akkor érthetően felcsillan a szeme és bár gyorsan kiderül, hogy a helyzet nem feltétlenül olyan romantikus, mint azt gondolja, azért örül, hogy újra találkozik titkos szerelmével. Mindeközben Pókunk összecsap egy egyszeri, "hétgonosza" jellegű figurával, Folttal (Jason Schwartzman), akiről kiderül, sokkal többet rejt magában, mint elsőre látszik. Ja és nem mondtam még, egy titkos, Pókemberekből álló társaság egy bizonyos Miguel O'Hara (Oscar Isaac) vezetésével próbálja befoltozni a multiverzumokon keletkező réseket, elkapni az univerzumokon átlébecoló rosszfiúkat. 

Már ebből is érződik, hogy a folytatás egyáltalán nem veszi vissza a tempót, az eredmény pedig legalább annyira zizegős, ingergazdag és pofátlanul kreatív, mint amennyire elődje volt. A gyeplő itt minden tekintetben még lazábbra van engedve, az alkotók valószínűleg elfogyasztották a világ összes Pókember-tartalmát, mert olyan elánnal adják vissza a befogadott történeteket, karaktereket, különböző univerzumokat, hogy azon nem lehet mást csinálni, mint ámulni. Vannak ugyan nyugodtabb pillanatok, jelenetek, de még ezekben a jelenetekben is van némi szédítő érzés (kiváltképp abban, amikor Miles és Gwen romantikusan ülnek a város felett egy felhőkarcolóról lelógva, fejjel lefelé), valami iszonyatosan kreatív és bizseregtető. Az új film egyébként jóval többet foglalkozik Gwennel, mondhatni az ő története ez. Eleve az ő bemutatkozójával indul a film és jóval nagyobb betekintést nyerünk az ő életébe, apjával való viszonyába és a hősködéssel való kapcsolatába - ez pedig egy újabb, izgalmas perspektívát ad az összes történésnek. 

Tetszik azonban, hogy a sok történés, formai kalandozás közepette sem feledkezik meg A pókverzumon át arról a drámai központról, ami élteti igazán az eredményt. A film egyik központi témája ismételten a hőslét és annak viszontagságai, de ezúttal picit tágítják a kérdéskört és jobban ráfekszenek a személyes traumákra, a kivédhetetlen tragédiákra, amelyek életünket, sorsunkat formálják. Tudjuk mi is nagyon jól, hogy akárhány Pókember-történetet nézünk, mindig jelen van egy Ben bácsi, akinek el kell távoznia, mindig van halál és mindig van megtanulandó lecke. Itt sincs ez másként, erre reflektál a film és teszi ezt értőn, intelligensen. Miles mindent megtesz azért, hogy a tragédiákat (legyen az bármilyen formájú) elhárítsa, ezzel pedig részben ellene megy a sors törvényeinek, részben pedig megmutatja, hogy a hős éppen attól hős, hogy törekszik a legjobbra, akkor is, ha minden ellene szól. A film felveti annak kérdését is, hogy mennyire nevezhető egyáltalán hősnek az, aki azon van, hogy ezek a bizonyos sorsformáló tragédiák a helyükön maradjanak - nyilván a válaszadásban nem ás olyan mélyre, de már maga a kérdésfelvetés is kellően izgalmas. 

Ezúttal még több Pókemberrel találkozunk, ami még több különálló, egyedi animációnak, stílusnak ágyaz meg. Találkozunk egy punk Pókemberrel, aki minden megnyilvánulásával, megmozdulásával rendszerkritikus hangot üt meg, találkozunk egy indiai Pókemberrel, akinek élete minden szegmense a helyén van, kivéve, hogy szerelmének apja ellenzi a lányával való kapcsolatát. De van itt egy éppen állapotos Póknő, aki motorral közlekedik, van egy 2099-es Pókember (akinél nagyon szerettem, hogy bár eszközei megkérdőjelezhetők, mégis rendkívül karizmatikus és tudod, hogy a szíve mélyén jó ember és jót akar) és egy ponton jelen van az összes létező Pókember, aki éppen hősünket üldözi. Szerettem, hogy megkaptuk a klasszikus Peter Parkert is, akinek ugyanolyan fárasztó, gyík-humora van, mint régen, még most is, hogy köntösben, kisbabát babusgatva jelenik meg a játékidő ráeső részében. 

Az akciók szédítő iramban száguldják meg az agyat és minden érzékszervünket, Daniel Pemberton zenéje közben jó értelemben szétbombázza a hallójáratainkat dögös-hősies taktusaival, míg az érzelmi töltet ugyan nem olyan nagymértékű, mint az előző filmben, mégis nagyon jól működik. Miles tipródása átélhető, kötődése szüleihez méginkább, a valakihez való tartozni akarás tényével pedig szintén lehet azonosulni. Nem kell ahhoz Pókembernek lenni, hogy átérezd: milyen jó lenne olyan csapat tagja lenni, akik befogadnak, akik hasonlítanak hozzád. És ez egy másik fő témája a filmnek. Megtalálni a magunk útját, a magunk társaságát, rálelni a saját történetünkre, karakterívünkre. Ez ráhúzható mind Miles-ra, mind Gwen-re, és éppen ezért, az ő kettősük, az ő ráébredésük miatt várom nagyon a folytatást. 

Ez a film a tökéletes példája annak, hogy a szuperhősfilmek lehetnek kreatívak, érzelemdúsak és izgalmasak is. Nem szabad leírnunk őket, mert akkor leírjuk a Pókverzumot és társait is. Ez pedig, valljuk be, hiba lenne. 

Életünk egy katasztrófaturizmus - Fehér zaj (2022)

Megmondom őszintén, kissé nehezen vettem rá magam arra, hogy megnézzem Noah Baumbach legújabb filmjét. Nem mintha nem szeretném nagyon a filmjeinek többségét (a Frances Ha a kedvenceim közé tartozik, de a Házassági történet, valamint a Greenberg is favorit), de a negatívabb hangvételű kritikák riasztólag hatottak. Ezt pedig annak dacára is éreztem, hogy két kedvenc színészem látható a főszerepekben (Adam Driver és Greta Gerwig). Végül azonban csak úgy adódott, hogy sort tudtunk keríteni rá a feleségemmel (mert előbb-utóbb azért csak meg kell nézni mindent) és bár a reakcióink nem voltak túlságosan lelkesek, részemről egyáltalán nem bántam meg, hogy rászántuk ezt a két és negyed órát (ami a feleségemet illeti, well, ő sokkal kritikusabb a filmet illetően). 

A film egy Don DeLillo által írt, azonos című regény alapján készült, ami még a nyolcvanas években jelent meg. A történetben megismerhetjük Jack-et (Adam Driver), aki egyetemen tanít a Hitler-tanszéken (kiderül róla többek között az is, hogy bárki, aki Hitlerről ad elő vagy ír esszét, az nem tudja megkerülni Jack-et, akkora fej a témában), valamint annak családját. Felesége, Babbette (Greta Gerwig) tornaoktató, gyerekük pedig annyi van, hogy szegények nagyon azt se tudják, hogy melyik kié, lévén ez már sokadik házassága mindkettejüknek. Ezen kívül a kis lurkók igazi okostojások, akik minden energiájukat információszerzéssel vezetik le. Kiváltképp a nagyobb fiú, aki később több helyzetben is megmutatja, hogy tudásszomjánál semmi nem nagyobb. 

A sztori első ránézésre nem túl összetett: történik egy baleset, mely során egy vegyi anyagokat szállító kamion karambolozik, aminek következtében az a bizonyos vegyi anyag a levegőbe szabadul. Ez felér egy katasztrófával, az emberek pánikszerűen, világvége hangulatban elkezdenek menekülni, az információ áramlása pedig félóránként valami más konklúziót szül. Jack egy darabig próbálja a tudatlanok nyugodalmába terelni kis családját (képtelen tudomást venni a családi vacsoránál arról, hogy körülötte mekkora káosz lett úrrá a városban), de végül csak az lesz a vége, hogy ők is felkerekednek és próbálják átvészelni a helyzetet. Eddig tehát egy kvázi katasztrófafilmmel van dolgunk, a helyzet azonban nem is lehetne csalókább. Eleve árulkodó lehet a film szabálytalanságát tekintve, hogy tele van a film csupa olyan elemmel, ami valahogy elemeltebb a vártnál: minden ismerős picit, de valahogy mégis ferde. Ilyen első körben a Hitler-tanszék puszta ténye. Nyilván ennél a pontnál lehet külön is lamentálni azon, hogy sok egyénnek milyen komoly fixációt okoz egy olyan személy, aki emberek százai halálát okozta, ez a vágy arra, hogy közel kerüljünk a halálhoz és mégis tisztes távolságból figyeljük azt, amúgy is részben témája a filmnek. Aztán ott van az emberek viselkedése, a családfő közömbös és ignoráns feszengése a közelgő katasztrófát illetően. Itt senki nem viselkedik teljesen normálisan, de ez sose történik meg olyan szinten, hogy teljesen kilógjon a lóláb. Viszont, a film amúgy sem nagyon törekedik arra (feltételezem a könyvet követve), hogy hagyományosan meséljen el egy történetet. 

A film három főbb, jól elkülöníthető szegmensből épül fel. Az első két harmad még valamelyest védhető, ha a tradicionális történetmesélést vesszük alapul (itt főleg a kialakulóban lévő és kialakult katasztrófahelyzettel foglalkozik), viszont az utolsó szegmens egy teljesen más hangvételt üt meg, ami teljesen érthetően idegeníthet el embereket. A Fehér zajt így legjobb ha úgy nézzük, mint egy bő két órás elmélkedést az ember katasztrófához, valamint a halandósághoz, a halálhoz való viszonyáról. Mert leegyszerűsítve erről van szó. Mind Jack-nek, mind feleségének mániája a halál, az attól való félelem és ez az, amit szeretnének legyőzni. Van, hogy egy gyógyszerrel, ami eltompítja ezt az alapvetően emberi érzést és van, hogy pusztán azzal a természetes védekezési mechanizmussal, melynek lényege: a legtöbb rossz, ami a világban történik és amiről a híradók szólnak, veled, velem úgysem történhet meg. De nyilván, dehogynem történhet. 

Sokkal szórakoztatóbb volt ez a film számomra, mint amire számítottam. Sajátos humora megnyerő volt számomra, ahogyan Adam Driver alakítását is rendkívül élveztem (ahogy előad Hitlerről, vele párhuzamosan pedig Don Cheadle ad előadást Elvisről, egészen zseniális jelenet), Greta Gerwig pedig jól hozza a feledékeny, első ránézésre hóbortos feleség szerepét, még ha neki kevesebb reflektorfény is jut. Stilisztikailag is élvezetes, ahogy Baumbach ilyen-olyan eszközökhöz nyúl, hiszen minden szegmens picit másmilyen színezetet, stílust kap. Az első egy zakkant családi film oda-vissza, keresztül-kasul dialógusokkal, sok verbális humorral és mulattató interakciókkal, a második a pánik epizódja, az utolsó pedig jóval komorabb, noir-jellegű eszköztárral operál. Az operatőri munka kifejezetten tetszett, a textúrája a képeknek szemrevaló, érezhető, hogy filmre forgatták és nem digitálisra. 

Viszont, hiába szórakoztam jól, valahogy mégis azt éreztem utólag, hogy félrement. Félrement, mert inkább elmélkedett magában egy jót, minthogy istenigazából bevonja a nézőt. Sokat szeretett volna adni egyszerre, de ambíciói túlnőttek saját magán. Viszont ha összességében kudarcosnak is gondolom, annak rettentő érdekes. Csak épp nem való mindenkinek. 

Senki sincs biztonságban? - Sikoly 6.

A Sikoly első része még annak idején 1996-ban vérfrissítésként hatott a slasher-filmek műfajára. Önreflexiója, játékossága és az, hogy saját műfajára folyamatosan reflektál, a szabályokra rájátszik, kiforgatja őket, instant kultfilmmé avanzsálta. Teljes joggal, hiszen az eredmény tényleg szellemes volt, szórakoztató, eredeti, miközben egy rakás klasszikust emlékeinkbe hívott. Ismerős, mégis új. Ezt követően nem csoda, hogy egymást követték a tini slasherek: Tudom, mit tettél tavaly nyáron, Véres Valentin, Urban Legends, Faculty - Az invázium, és még sorolhatnánk. Egyiknek sem sikerült olyan okosan és egyedien rátennie a mutatóujját a horrorfilm ütőerére. De ezt nyilván nem is várhattuk el. Ugorjunk pár évet, 2023-at írunk. Míg a műfaj ezen vállfaja hullámvasútra ült fel, addig a Sikoly még mindig itt van és nem kevesebb, mint ötödik folytatását láthattuk idén. Az első négy film rendezője, Wes Craven ugyan már sajnálatos módon nincsen velünk (zsenije még mindig hiányzik, hiányozni is fog), így nem tudjuk meg, hogy ő miként folytatta volna a szériát, de azt az ötödik etapból leszűrhettük: a rendezőpáros Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett értő módon nyúltak az örökségéhez. Úgy hoztak be új karaktereket, hogy közben a régiekről sem feledkeztek meg, továbbvitték az eredeti filmek örökségét és szellemiségét, miközben tudták, a friss vér elengedhetetlen, új rajongókat, újabb generációt kell bevonzani. Megtették. Most pedig a hatodik résszel egy olyan kihívás elé álltak, mellyel bizonyíthatták: tudnak érdemben mit kezdeni mind az önreflexióval, mind pedig az új karakterrel és a hozzájuk kötődő újabb traumákkal. 

Az már ügyes húzás, hogy a legújabb Sikoly-film ezúttal, szakítva a hagyományokkal, nem Woodsboróban játszódik, hanem a székhely át lett tolva New York-ba. Mintegy kitágítva a határokat. Hőseink ezúttal egyetemre járnak, próbálnak menekülni a Ghostface okozta sokktól, a traumáktól, de olybá tűnik, hogy a veszély a Nagy Almába is követi őket. A Carpenter-testvérek (Melissa Berrera és Jenna Ortega) ugyan másként dolgozzák fel a történteket (előbbi legalább jár szakemberhez, utóbbi azonban inkább féktelen bulizásokba és tagadásokba fojtaná a dolgokat), de az újabb gyilkosságok rádöbbentik őket, hogy mindkettejüknek még jobban saját lelkük és problémáik fenekére kellene nézniük. 

A Sikoly 6 sokat ígér a helyszínváltoztatással, ahogyan azzal is, ami az előző filmben kiderült Sam-ről (Berrera), miszerint az ő apja volt az első film egyik gyilkosa, Billy Loomis, és olykor megboldogult édesapjával beszélget gyilkos ösztönökről. Gillet és Bettinelli-Olpin ezt most is belengeti, az első gyilkosságot követően rögtön gyanúsítottként lép elő, az emberek pedig az internet hathatós segédletével azonnal rá akarják húzni visszavonhatatlanul azt a bizonyos vizes lepedőt. 

A gyilkosságok ezúttal, ha lehet még brutálisabbak az eddigieknél, a kés bőszen forgolódik a belsőségekben, a halálhörgések még fájdalmasabbak, az a bizonyos metró-jelenet pedig bizonyítja, hogy a rendezőpáros tényleg tehetségesen tudja abszolválni a feszült, kiszámíthatatlan jeleneteket. A humor ezúttal is a helyén van, a karaktereket szívembe zártam, szórakoztató és izgalmas, mégis, valamivel elmarad attól, ami várható lett volna. Hiába még mindig az önreflexió, érdemben nem tudja kommentálni a műfajt, a régi karakterekkel pedig képtelen bármi izgalmasat kezdeni. Sidney Prescott ugye kiesett, távollétét elintézik egy dialógusfoszlánnyal (ha már nem tudták őt rendesen megfizetni), kedvenc törtető riporterünket pedig visszahozzák újra (Gale Weathers-t), de azt éreztem, semmi érdekeset nem tud hozzátenni a cselekményhez, jelenléte csak arra jó, hogy rámutathassunk: nézzétek csak, itt egy régi arc a kilencvenes évekből. Sikerült rehabilitálni a negyedik epizódból is valakit (már arra is nosztalgiával nézünk?), mégpedig a közönségkedvenc Hayden Panettiere-t, aki...Nos, nem igazán értem, miért ÍGY kellett visszahozni és miért nem lehetett máshogy. Illetve, ha a szándékot értem is, valahogy a forgatókönyv sutaságának hála nem tudtam egy percre sem elhinni őt. 

Másik, nagy problémámra már a címben reflektáltam, mely szerint elvileg itt, most, ebben a filmben tényleg senki nincs biztonságban. A szomorú helyzet pedig az, hogy még így is azt éreztem, bizonyos értelemben biztonsági játékot űz a film. Spoilerek elkerülése végett inkább nem megyek bele abba, miért éreztem ezt. 

Mindennek ellenére tényleg jól éreztem magam a film alatt, a széria mélypontja továbbra is a harmadik rész (minden erénye ellenére), viszont itt, most ténylegesen meg kellene kérdőjelezni, hogy érdemes-e úgy folytatni a dolgot, hogy nem lépünk kicsit túl a kereteken. Igen, sikerült átlépni Woodsborót, de ezt inkább csak mutatóba sikerült abszolválni, igen, a főhősünk családi múltja ad okot némi aggályra őt illetően, de még mindig csak egyhelyben toporgunk ezt illetően. Igen, élvezetes cucc, remek gyilkosságokkal, döfésekkel, sikolyokkal, péntek estére tökéletes program, moziban kellett volna megnézni közönséggel nagyvásznon, úgy még jobban működött volna. De lehetett volna jobb is.