[A következő írás spoilereket tartalmaz a film cselekményére vonatkozóan!]
Fajgyűlölet, zsidóság, náci Németország. Témák, melyek egyikünk számára sem ismeretlen, nagyon sokan körbejárták már és tették
azt megannyi módon, számos stílusban. Megannyi alkotóművész, megannyi formában tette le kéznyomát. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy annyi
film (és könyv és játék és sorozat) készült már, mint ahány ég van a csillagon (márpedig csillag nagyon sok van, ugye? ugye).
Gond lenne? Szó nincs róla. Hiszen vannak bizonyos történetek, bizonyos
események, melyeket szükségszerű időről időre újra és újra elmesélni, ismételten feleleveníteni. Hiszen
minden történet egy-egy újabb nézőpont, minden nézőpont magában hordozza annak
a potenciálját, hogy valami újat tanultunk meg. Vagy ha nem is újat, de ugyanazt,
kicsit másképpen. Mert lássuk be, legyen a most következő mondat akármennyire
közhely, mégis igaz: a saját hibáiból tanul az ember (vagy éppen nem tanul,
ebbe nagyon kényelmesen bele lehetne menni, de csak sebeket szereznénk).
Mindezt figyelembe véve a Jojo Nyuszinak bizony megvan a maga csomagja és a maga
előzménye, hiszen ez mégiscsak egy újabb film arról, hogy milyen
is lehetett élni a náci Németországban. És arról, hogy milyen következményei
lehetnek annak, ha valakit a rasszizmus vezérel.
*
Taika Waititi új-zélandi rendező pedig úgy érezte, tud úgy
fogalmazni, hogy annak legyen releváns értéke. A sajátos stílusvilággal rendelkező alkotó nem biztos, hogy az első, aki eszünkbe jut egy hasonló tematikájú film elkészítése okán (olyan jóízű
és jószívű bohóckodásokat hajtott végre a mozivásznon, mint a Hétköznapi
vámpírok, vagy a The Hunt for the Wilderpeople), ő azonban mégis, félelmet nem ismerve (vagy ismerve, ám kizárva) magához vette Christine Leunens
Cellába zárva című regényét és mozgóképre fordította azt. Míg a regény elvileg
(nem olvastam) sötét, komplex dráma egy saját identitásával küzdő náci kisfiú
és egy zsidó lány kapcsolatáról, addig a film finoman szólva is más habitusú. Valahogy
lágyabb. De lehet azt mondani, hogy lágyabb, ha egyszer a náci Németországról
beszélünk? Egyáltalán: lehet jószívű történetet mesélni egy náci fiúról?
Waititi nem éppen arról híres, hogy megriadna a kihívásoktól, elvégre ő volt
az, aki levágta Thor haját és komplett, imádnivaló bohócot faragott belőle. Másrészről, ne legyünk bumfordiak, egy fiktív istenség haját levágni teljesen más tészta, mint egy kisfiú képzeletbeli barátjává avanzsálni egy dilinyós, össze-vissza szövegelő Hitlert. De miért is szeretjük a mozit, ha nem éppen ezekért a meredek elképzelésekért?
Patás szörnyek az ágy alatt, avagy a perspektíva fontossága
Bármilyen történetet veszünk elő, mindig nagyon fontos az,
hogy a történteket kinek a szemén keresztül látjuk. Hogy témánál maradjunk, a
náci Németország rémuralmát illetően nagyon sokféle perspektívával
találkozhattunk már az évtizedek alatt. A Schindler listájában Steven Spielberg egy jó útra
tért náci szemszögén keresztül beszélt a rémtettekről és arról, hogy mennyire
fontos akár egy jócselekedet is. Roman Polanski egy túlélő szemével nézte a borzalmakat
a Zongoristában, Nemes Jeles László egy a halál gépezetébe belekényszerített
zsidó férfi nézőpontját érvényesítette (direkt és elhatárolhatatlanul) a Saul
fiában. Míg Robert Benigni Az élet szép című filmjének középpontjában egy apa-fia kapcsolat állt és valamennyire a gyermeki látásmód érvényesült. Közvetve mind ugyanazt a témát dolgozzák fel, de mindegyik film kicsit másként, különböző megközelítésből teszi hozzá a magáét. Spielberg a szentimentalizmusát és optimizmusát használta fel Oscar Schindler történetének elmeséléséhez, Polanski saját hányattatott gyermekkorát használta inspirációul, Nemes Jeles pedig egy olyan ember küzdelmeiről kívánt beszélni, akiről eddig keveset hallottunk (pluszban hozzá kell tenni, hogy olyan filmnyelvet használt, amely önmagában különlegessé teszi a végeredményt). Összegezve: ezek olyan
filmek, amik mind-mind hozzáadnak valamit ahhoz a kulturális párbeszédhez,
amelyet a zsidóüldözés és a holokauszt tragédiájáról folytatunk évek óta. A
Jojo nyuszi különlegessége azonban első sorban nem az, hogy egy kisfiú
tekintetén keresztül nézhetjük meg a történéseket, hanem az, ahogyan megmutatja
Waititi ezeket a történéseket. Hiszen a kisfiú szemszöge ismerős lehet akár a
Csíkos pizsamás fiú című filmből is. Viszont nem tudok még egy olyan filmet
mondani, amiben a gyermeki elme ártatlansága ilyen tisztán jelenik meg, és
amelyben mindez az ártatlanság egy feel-good mozi ismertetőjegyeinek
felvonultatásával vetül a vászonra.
A Jojo Nyuszit első ránézésre gyermetegnek is titulálhatjuk
és ezzel nem is állnánk olyan távol a valóságtól. A Jojo Nyuszit valóban jellemzi egyfajta naivitás, infantilizmus
ha úgy tetszik. Infantilizmusa azonban csupán egy szűrő, amelyen keresztül
rendezője a náci ideológiát és a fajgyűlölet mechanizmusát vizsgálja. A
gyermeki perspektíva, ami érvényesül a filmben kulcsfontosságú, a fiatal,
lelkes hitlerjugend-tag, Jojo Bertzler világnézete, amivel a körülötte lévő,
gyűlölettel teli világot szemléli. Jojo számára az olyan fogalmak, mint a Jó és
a Rossz teljesen másként működnek és azt a megvetést, undort, melyet a németek
a zsidók irányában éreznek, magától értetődőnek, természetesnek veszi. Ahogy
azt is, hogy ezek az emberek a lehető legtávolabb állnak a „normális
ember”-fogalmától. Jojo az, akiben megvan a potenciál arra, hogy felnőtt
korában hű szolgája legyen a náci mozgalmaknak és a kétely bárminemű szikrája
nélkül teljesítsen minden feladatot. Még akkor is, ha nincs szíve kitekerni a
nyakát egy nyuszinak (innen jött a gúnyneve: Jojo Nyuszi). Jojo szemén és
lelkivilágán keresztül a korabeli Németország és Hitler diktatórikus rémuralma
izgalmassá, színessé és ingergazdaggá válik, melyben egy fiatal fiúnak megannyi
lehetősége van és melyben Jojo beteljesítheti álmát – szolgálhatja magát Adolf
Hitlert (aki – nem mellesleg – képzeletbeli barátja is a pici, szőke nácinak). Ezt
a finoman szólva is provokatív kiindulópontot Waititi iróniával, képi és
verbális humorral adagolja – mint amikor egy kisgyerek torkán próbáljuk
lenyomni a gyógyszert és bevetünk minden olyan eszközt, ami a gyógyszert
édesebbé, elfogadhatóbbá teheti. A valóság aztán egyszer csak egy fiatal,
pincében rejtegetett kislány képében rondít bele a hétköznapokba.
A film rengeteget foglalkozik azzal (Jojo és Elsa
párbeszédjelenetein keresztül), hogy milyen sztereotípiákkal is illetik a
zsidókat és Waititi kvázi tételesen fel is sorolja mindazokat a közhellyé vált,
vagy éppen erősen túlzó jelzőket, amelyekkel a német vezetés könnyűszerrel
hergelte a befolyásolható férfiakat, nőket és gyerekeket. Ahogy Jojo és Elsa
beszélgetni kezdenek, Jojo faggatni kezdi a lányt, kéri, meséljen a fajtájukról
– Elsa pedig ahelyett, hogy őszintén felelne a kérdésre, inkább (mintegy
aláhúzva az egész rasszista hangvétel abszurditását), visszamondja mindazt,
amit hallott mások szájából. Mindazt, amire maga Jojo is bizonyságot keres,
amit végül meg is kap, a lehető leghitelesebb forrásból. Waititi egyszerre
használja mindezeket a dialógusokat és helyzeteket humorforrásként és szomorú,
leegyszerűsített látleletként arra vonatkozólag, hogy milyen könnyen lehet
egyes embereket befolyásolni. És – nem utolsó sorban -, hogy mennyire magától
értetődőnek hatnak bizonyos dolgok, ha a közeg adja alá a lovat. Zsidókat
gyűlölni és démonizálni épp annyira természetesnek hat ebben a közegben, mint
reggel kávét inni.
Jojo azonban hiába hallja saját fülével, szerinte megbízható
forrásból ezeket a nácik által terjesztett gyalázatos rémhíreket, egy valaminek
nem tud parancsolni, akármennyire is szeretne: a szívének. Valamint a józan
eszének, ami éppen annak köszönhetően kezd el kikristályosodni, hogy arra a
bizonyos belső hangra kezd el figyelni. Vagy ha úgy tetszik, azokra a belső,
repdeső pillangókra a hasában. Jojo, a náci ideológiának görcsösen megfelelni
vágyó, Hitler-rajongó fiú szerelmes lesz a zsidó lányba. Ha pedig ez nem volna
elég, még az édesanyjáról is kiderül, hogy zsidó kollaboráns. Így zavard össze
gyermekedet.
Egészen eddig a pontig Jojo kizárólagosan a nácik és
képzeletbeli barátja, Hitler perspektíváját látja. Waititi hol gyengéd,
játékos-ironikus humorral, hol slapstick-be hajló gegekkel mutatja be a
mindennapokat. Nála a kiképzőtábor a világ legizgalmasabb eseménye, egy bomba
elhajítása pedig remek móka – még akkor is, ha ennek következtében az ember kis
híján ott hagyja a fogát. A film minden stilizáltságával a rendező mindvégig
érezteti, egy olyan ember szemszöge érvényesül, aki boldogan él ebben a
gyűlölettel teli világban. Boldogan, mert nem érzi át az érzések súlyát. Ezeket
a jeleneteket csak ritkán bontja meg valami, ami ennek ellentmond, azok a
jelenetek viszont éppen azért bizonyulnak olyan hatásosnak, mert nagyon szépen
ellensúlyozzák józanságukkal a féktelen bohóckodást és gyermeki naivitást.
(Ezek a jelenetek jellemző módon Jojo édesanyjának Elsával való közös
jelenetei.) Ahogy megtörténik a perspektíva megváltozása, illetve kitágulása, a
film úgy hagyja el a bohóckodást. Ahogy Jojo kezd ráébredni arra, hogy mindaz,
amiben addig hitt, talán mégsem olyan jó, úgy húzódik ki alólunk is a szőnyeg. A tetteknek, a kimondott és kimondatlan szavaknak súlya lesz. És
következménye. Emberszerű szörnyek helyébe lép a háború és a rasszizmus monstruma,
a játékos ijesztgetést pedig felváltja a valódi rémálom. Egyedül a drága Yorkie marad, aki ontja magából a humorbonbonokat, őt viszont mindig, minden körülmények között megölelnék legszívesebben.
A szeretet a legerősebb fegyver
A szeretet és az empátia kulcsfontosságú Waititi filmjében.
Az empátiának köszönheti Jojo a becenevét (képtelen ártani egy nyuszinak),
valamint az empátia az, ami végül megvédi őt attól, hogy bedarálja a német
hadviselés. Édesanyja szeretete és törődése, aki mindvégig a háttérben
munkálkodik azon, hogy segítse az ellenállást, hogy Elsát megvédje, és hogy
Jojo előtt a saját érdekében eljátssza a hithű nácit. Érdemes megfigyelni kettejük
kapcsolatát és azt, ahogyan ábrázolja a film: édesanya és fia közti kapocs erős
ugyan, ám mégis, egy jelenetben elmondása szerint a fiát fanatizmusából
fakadóan képtelen lenne eltéríteni a nácizmus eszméitől. Waititi ezt a
fanatizmust kizárólagosan humorral ábrázolja, amivel kapcsolatban érzésem szerint,
szándékától függetlenül, de aláásta, enyhítette kettejük drámáját és az anya,
fia előtt történő lebukás feszültségét és kockázatát. Ezen a ponton lehetett
leginkább érezni azt, hogy Waititi nem akar (vagy nem képes) alábukni a
sötétebb burkaiba a történetnek – sokkalta nagyobb figyelmet szentel a két
karakter egymás iránt érzett gyengéd szeretetére és kevéssé érezzük a súlyát
annak, hogy a fiú ténylegesen elvakult lenne (pedig ugye, akinek Hitler a képzeletbeli barátja, well, nincs rá jobb szó, mint...). Jó példa kettejük viszonyára a
folyton kikötődő (vagy be nem kötött) cipőfűző esete, melyet az édesanya mindig
ugyanolyan gyengédséggel köt be, vagy a vacsorajelenet, melyben megidézi a
fronton harcoló férjét, arcára szakáll gyanánt kent hamuval: egyszerre idézve
meg a férfias agresszivitást és az apai-férjuri szeretetet. Ezt követően pedig?
Táncol egyet a fiával. Hozzátenném, csak úgy csendben, ez volt az a jelenet,
amelynél úgy éreztem, visszavonhatatlanul megnyert magának a film. Játékosságával,
Rosie fel-feltörő érzéseivel, a csonka családi dinamika komplexitásával és nem
utolsó sorban Scarlett Johansson alakításával.
Másik kulcsfontosságú jelenet ebből a szempontból (és másik
személyes kedvencem) azok a képsorok, melyekben anya és fia kettesben sétál a tóparton és ahol
Rosie a szeretet erejéről beszél fiának. Rosie távolba meredő, de mégis
földhözragadt és józan tekintete sok mindent elárul arról, ami éppen zajlik benne, de
függetlenül ettől, Jojo ekkor még csak legyint minderre. Szerinte igenis az
acél a legerősebb fegyver. Nem is sejti, hogy ez a fajta játékos törődés, a
szemtelen őszinteség, ami édesanyja és közte van, és ami minden élcelődés és
súrlódás ellenére közte és Elsa között létrejött, a végén ténylegesen sorsdöntő
lesz.
Nem lenne teljesen jogtalan megvádolni a filmet azzal, hogy
valamelyest leegyszerűsíti a dolgokat és olyan ténymegállapításokat közöl, ami
alapvetően teljesen egyértelmű: mégis, ahogyan teszi mindezt, a maga gyermeteg,
naiv játékosságával, meggyőzőleg hat. És úgy egyáltalán: hat. Főként miután az utolsó harmadban a film
drasztikus váltást enged meg magának és kirúgja a néző és Jojo lába alól is a
széket. A Jojo nyuszi az édesanya halálával lerántja magáról a leplet és
tisztázza magát: nem kíván bagatellizálni, komolyan veszi mind a halált, mind
pedig a nácizmus sorsrontó hatását. És tisztában van azzal is, hogy igazán a
mások iránt érzett törődés és mély szeretet az, amely rádöbbenthet bennünket
saját hibáinkra. Adott esetben arra, hogy eddig az életnek egy olyan részét
néztük csak, amely nem adott teljes képet. Néha belül meg kell halnunk, hogy
belső, morális iránytűnk helyrebillenjen.
A mozi biztonságot adó, komfortos sötétjében, lesve Jojo
Nyuszi identitásválságát, ismételten megfogalmazódott bennem az, hogy a
mozgókép mennyi minden képes lenni. Ez a változékonyság egyben kiváltott
belőlem egyfajta eufórikus érzést, amelynek hatására kiújult a FILM iránti
szeretetem. Nem mintha kiszerettem volna belőle az elmúlt időben (sőt),
egyszerűen csak olykor belefut az ember bizonyos filmekbe, amelyek jobban
megérintik a többségnél, és amellyel jobban tud rezonálni az átlagnál. És nem
mintha azt mondanám, minden porcikájával megnyert magának ez a film – a humora
a legtöbbször inkább naiv és gyermeteg, hiába a sok élcelődés a nácikkal
szemben. A rendező azon igyekezete, hogy poénbombákkal hatástalanítsa a
Harmadik Birodalom képviselőit legyen bármilyen nemes és becsületre méltó,
valahogy mégsem mindig működik úgy, ahogyan kellene (talán sokszor azt éreztem,
a film inkább cukiskodik). Ami Waititi Hitler-alakítását illeti, ugyan szívesen
megmutatnám az igazi Adolfnak, hadd égjen a pofája, de minden mozdulásával,
megszólalásával együtt is többször éreztem szomorúságot a film alatt, mint
derűt.
Mégis, legyek a film humorával szemben bármilyen
szőrszálhasogató és némileg kritikus, a Jojo nyuszi megmozgatott és tette ezt
pontosan a maga sajátos stílusával: gyermeteg naivitásával és optimizmusával, a szeretet éltetésével.
Azzal a puszta ténnyel, hogy belenevetett a borzalmak képébe (valami
hasonlót kívánt elérni annak idején Roberto Benigni is Az élet szép című
filmjével - rég láttam, talán újra is kellene néznem), hogy a gyűlölet ellen szeretettel érvelt és azzal, hogy végül valódi, fájó érzelmekkel operált, hátrahagyva a
sok bohóckodást. Így, amikor felcsendült David Bowie Heroes című dalának német
változata, már nem tudtam mit csinálni, csak potyogtattam a könnyeimet (sírtam, na). Ott állt
előttem két fiatal, akik a harcdúlta utcán bohó táncmozdulatokkal adják egymás
tudtára: a szabadság ott van az orruk előtt, ők pedig bár súlyos veszteségeket
szenvedtek, mégis, mindennek ellenére ott vannak egymásnak. Látod Jojo, anyukád
megmondta, hogy a szeretet a legnagyobb fegyver. Hiszen szeretet nélkül tánc
sincs.