Rémek az ágyad alatt és a szeretet hatalma - Jojo Nyuszi

[A következő írás spoilereket tartalmaz a film cselekményére vonatkozóan!]

Fajgyűlölet, zsidóság, náci Németország. Témák, melyek egyikünk számára sem ismeretlen, nagyon sokan körbejárták már és tették azt megannyi módon, számos stílusban. Megannyi alkotóművész, megannyi formában tette le kéznyomát. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy annyi film (és könyv és játék és sorozat) készült már, mint ahány ég van a csillagon (márpedig csillag nagyon sok van, ugye? ugye). Gond lenne? Szó nincs róla. Hiszen vannak bizonyos történetek, bizonyos események, melyeket szükségszerű időről időre újra és újra elmesélni, ismételten feleleveníteni. Hiszen minden történet egy-egy újabb nézőpont, minden nézőpont magában hordozza annak a potenciálját, hogy valami újat tanultunk meg. Vagy ha nem is újat, de ugyanazt, kicsit másképpen. Mert lássuk be, legyen a most következő mondat akármennyire közhely, mégis igaz: a saját hibáiból tanul az ember (vagy éppen nem tanul, ebbe nagyon kényelmesen bele lehetne menni, de csak sebeket szereznénk). Mindezt figyelembe véve a Jojo Nyuszinak bizony megvan a maga csomagja és a maga előzménye, hiszen ez mégiscsak egy újabb film arról, hogy milyen is lehetett élni a náci Németországban. És arról, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha valakit a rasszizmus vezérel.

*

Taika Waititi új-zélandi rendező pedig úgy érezte, tud úgy fogalmazni, hogy annak legyen releváns értéke. A sajátos stílusvilággal rendelkező alkotó nem biztos, hogy az első, aki eszünkbe jut egy hasonló tematikájú film elkészítése okán (olyan jóízű és jószívű bohóckodásokat hajtott végre a mozivásznon, mint a Hétköznapi vámpírok, vagy a The Hunt for the Wilderpeople), ő azonban mégis, félelmet nem ismerve (vagy ismerve, ám kizárva) magához vette Christine Leunens Cellába zárva című regényét és mozgóképre fordította azt. Míg a regény elvileg (nem olvastam) sötét, komplex dráma egy saját identitásával küzdő náci kisfiú és egy zsidó lány kapcsolatáról, addig a film finoman szólva is más habitusú. Valahogy lágyabb. De lehet azt mondani, hogy lágyabb, ha egyszer a náci Németországról beszélünk? Egyáltalán: lehet jószívű történetet mesélni egy náci fiúról? Waititi nem éppen arról híres, hogy megriadna a kihívásoktól, elvégre ő volt az, aki levágta Thor haját és komplett, imádnivaló bohócot faragott belőle. Másrészről, ne legyünk bumfordiak, egy fiktív istenség haját levágni teljesen más tészta, mint egy kisfiú képzeletbeli barátjává avanzsálni egy dilinyós, össze-vissza szövegelő Hitlert. De miért is szeretjük a mozit, ha nem éppen ezekért a meredek elképzelésekért?

Patás szörnyek az ágy alatt, avagy a perspektíva fontossága

Bármilyen történetet veszünk elő, mindig nagyon fontos az, hogy a történteket kinek a szemén keresztül látjuk. Hogy témánál maradjunk, a náci Németország rémuralmát illetően nagyon sokféle perspektívával találkozhattunk már az évtizedek alatt. A Schindler listájában Steven Spielberg egy jó útra tért náci szemszögén keresztül beszélt a rémtettekről és arról, hogy mennyire fontos akár egy jócselekedet is. Roman Polanski egy túlélő szemével nézte a borzalmakat a Zongoristában, Nemes Jeles László egy a halál gépezetébe belekényszerített zsidó férfi nézőpontját érvényesítette (direkt és elhatárolhatatlanul) a Saul fiában. Míg Robert Benigni Az élet szép című filmjének középpontjában egy apa-fia kapcsolat állt és valamennyire a gyermeki látásmód érvényesült. Közvetve mind ugyanazt a témát dolgozzák fel, de mindegyik film kicsit másként, különböző megközelítésből teszi hozzá a magáét. Spielberg a szentimentalizmusát és optimizmusát használta fel Oscar Schindler történetének elmeséléséhez, Polanski saját hányattatott gyermekkorát használta inspirációul, Nemes Jeles pedig egy olyan ember küzdelmeiről kívánt beszélni, akiről eddig keveset hallottunk (pluszban hozzá kell tenni, hogy olyan filmnyelvet használt, amely önmagában különlegessé teszi a végeredményt). Összegezve: ezek olyan filmek, amik mind-mind hozzáadnak valamit ahhoz a kulturális párbeszédhez, amelyet a zsidóüldözés és a holokauszt tragédiájáról folytatunk évek óta. A Jojo nyuszi különlegessége azonban első sorban nem az, hogy egy kisfiú tekintetén keresztül nézhetjük meg a történéseket, hanem az, ahogyan megmutatja Waititi ezeket a történéseket. Hiszen a kisfiú szemszöge ismerős lehet akár a Csíkos pizsamás fiú című filmből is. Viszont nem tudok még egy olyan filmet mondani, amiben a gyermeki elme ártatlansága ilyen tisztán jelenik meg, és amelyben mindez az ártatlanság egy feel-good mozi ismertetőjegyeinek felvonultatásával vetül a vászonra.

A Jojo Nyuszit első ránézésre gyermetegnek is titulálhatjuk és ezzel nem is állnánk olyan távol a valóságtól. A Jojo Nyuszit valóban jellemzi egyfajta naivitás, infantilizmus ha úgy tetszik. Infantilizmusa azonban csupán egy szűrő, amelyen keresztül rendezője a náci ideológiát és a fajgyűlölet mechanizmusát vizsgálja. A gyermeki perspektíva, ami érvényesül a filmben kulcsfontosságú, a fiatal, lelkes hitlerjugend-tag, Jojo Bertzler világnézete, amivel a körülötte lévő, gyűlölettel teli világot szemléli. Jojo számára az olyan fogalmak, mint a Jó és a Rossz teljesen másként működnek és azt a megvetést, undort, melyet a németek a zsidók irányában éreznek, magától értetődőnek, természetesnek veszi. Ahogy azt is, hogy ezek az emberek a lehető legtávolabb állnak a „normális ember”-fogalmától. Jojo az, akiben megvan a potenciál arra, hogy felnőtt korában hű szolgája legyen a náci mozgalmaknak és a kétely bárminemű szikrája nélkül teljesítsen minden feladatot. Még akkor is, ha nincs szíve kitekerni a nyakát egy nyuszinak (innen jött a gúnyneve: Jojo Nyuszi). Jojo szemén és lelkivilágán keresztül a korabeli Németország és Hitler diktatórikus rémuralma izgalmassá, színessé és ingergazdaggá válik, melyben egy fiatal fiúnak megannyi lehetősége van és melyben Jojo beteljesítheti álmát – szolgálhatja magát Adolf Hitlert (aki – nem mellesleg – képzeletbeli barátja is a pici, szőke nácinak). Ezt a finoman szólva is provokatív kiindulópontot Waititi iróniával, képi és verbális humorral adagolja – mint amikor egy kisgyerek torkán próbáljuk lenyomni a gyógyszert és bevetünk minden olyan eszközt, ami a gyógyszert édesebbé, elfogadhatóbbá teheti. A valóság aztán egyszer csak egy fiatal, pincében rejtegetett kislány képében rondít bele a hétköznapokba.

A film rengeteget foglalkozik azzal (Jojo és Elsa párbeszédjelenetein keresztül), hogy milyen sztereotípiákkal is illetik a zsidókat és Waititi kvázi tételesen fel is sorolja mindazokat a közhellyé vált, vagy éppen erősen túlzó jelzőket, amelyekkel a német vezetés könnyűszerrel hergelte a befolyásolható férfiakat, nőket és gyerekeket. Ahogy Jojo és Elsa beszélgetni kezdenek, Jojo faggatni kezdi a lányt, kéri, meséljen a fajtájukról – Elsa pedig ahelyett, hogy őszintén felelne a kérdésre, inkább (mintegy aláhúzva az egész rasszista hangvétel abszurditását), visszamondja mindazt, amit hallott mások szájából. Mindazt, amire maga Jojo is bizonyságot keres, amit végül meg is kap, a lehető leghitelesebb forrásból. Waititi egyszerre használja mindezeket a dialógusokat és helyzeteket humorforrásként és szomorú, leegyszerűsített látleletként arra vonatkozólag, hogy milyen könnyen lehet egyes embereket befolyásolni. És – nem utolsó sorban -, hogy mennyire magától értetődőnek hatnak bizonyos dolgok, ha a közeg adja alá a lovat. Zsidókat gyűlölni és démonizálni épp annyira természetesnek hat ebben a közegben, mint reggel kávét inni.

Jojo azonban hiába hallja saját fülével, szerinte megbízható forrásból ezeket a nácik által terjesztett gyalázatos rémhíreket, egy valaminek nem tud parancsolni, akármennyire is szeretne: a szívének. Valamint a józan eszének, ami éppen annak köszönhetően kezd el kikristályosodni, hogy arra a bizonyos belső hangra kezd el figyelni. Vagy ha úgy tetszik, azokra a belső, repdeső pillangókra a hasában. Jojo, a náci ideológiának görcsösen megfelelni vágyó, Hitler-rajongó fiú szerelmes lesz a zsidó lányba. Ha pedig ez nem volna elég, még az édesanyjáról is kiderül, hogy zsidó kollaboráns. Így zavard össze gyermekedet.

Egészen eddig a pontig Jojo kizárólagosan a nácik és képzeletbeli barátja, Hitler perspektíváját látja. Waititi hol gyengéd, játékos-ironikus humorral, hol slapstick-be hajló gegekkel mutatja be a mindennapokat. Nála a kiképzőtábor a világ legizgalmasabb eseménye, egy bomba elhajítása pedig remek móka – még akkor is, ha ennek következtében az ember kis híján ott hagyja a fogát. A film minden stilizáltságával a rendező mindvégig érezteti, egy olyan ember szemszöge érvényesül, aki boldogan él ebben a gyűlölettel teli világban. Boldogan, mert nem érzi át az érzések súlyát. Ezeket a jeleneteket csak ritkán bontja meg valami, ami ennek ellentmond, azok a jelenetek viszont éppen azért bizonyulnak olyan hatásosnak, mert nagyon szépen ellensúlyozzák józanságukkal a féktelen bohóckodást és gyermeki naivitást. (Ezek a jelenetek jellemző módon Jojo édesanyjának Elsával való közös jelenetei.) Ahogy megtörténik a perspektíva megváltozása, illetve kitágulása, a film úgy hagyja el a bohóckodást. Ahogy Jojo kezd ráébredni arra, hogy mindaz, amiben addig hitt, talán mégsem olyan jó, úgy húzódik ki alólunk is a szőnyeg. A tetteknek, a kimondott és kimondatlan szavaknak súlya lesz. És következménye. Emberszerű szörnyek helyébe lép a háború és a rasszizmus monstruma, a játékos ijesztgetést pedig felváltja a valódi rémálom. Egyedül a drága Yorkie marad, aki ontja magából a humorbonbonokat, őt viszont mindig, minden körülmények között megölelnék legszívesebben. 

A szeretet a legerősebb fegyver

A szeretet és az empátia kulcsfontosságú Waititi filmjében. Az empátiának köszönheti Jojo a becenevét (képtelen ártani egy nyuszinak), valamint az empátia az, ami végül megvédi őt attól, hogy bedarálja a német hadviselés. Édesanyja szeretete és törődése, aki mindvégig a háttérben munkálkodik azon, hogy segítse az ellenállást, hogy Elsát megvédje, és hogy Jojo előtt a saját érdekében eljátssza a hithű nácit. Érdemes megfigyelni kettejük kapcsolatát és azt, ahogyan ábrázolja a film: édesanya és fia közti kapocs erős ugyan, ám mégis, egy jelenetben elmondása szerint a fiát fanatizmusából fakadóan képtelen lenne eltéríteni a nácizmus eszméitől. Waititi ezt a fanatizmust kizárólagosan humorral ábrázolja, amivel kapcsolatban érzésem szerint, szándékától függetlenül, de aláásta, enyhítette kettejük drámáját és az anya, fia előtt történő lebukás feszültségét és kockázatát. Ezen a ponton lehetett leginkább érezni azt, hogy Waititi nem akar (vagy nem képes) alábukni a sötétebb burkaiba a történetnek – sokkalta nagyobb figyelmet szentel a két karakter egymás iránt érzett gyengéd szeretetére és kevéssé érezzük a súlyát annak, hogy a fiú ténylegesen elvakult lenne (pedig ugye, akinek Hitler a képzeletbeli barátja, well, nincs rá jobb szó, mint...). Jó példa kettejük viszonyára a folyton kikötődő (vagy be nem kötött) cipőfűző esete, melyet az édesanya mindig ugyanolyan gyengédséggel köt be, vagy a vacsorajelenet, melyben megidézi a fronton harcoló férjét, arcára szakáll gyanánt kent hamuval: egyszerre idézve meg a férfias agresszivitást és az apai-férjuri szeretetet. Ezt követően pedig? Táncol egyet a fiával. Hozzátenném, csak úgy csendben, ez volt az a jelenet, amelynél úgy éreztem, visszavonhatatlanul megnyert magának a film. Játékosságával, Rosie fel-feltörő érzéseivel, a csonka családi dinamika komplexitásával és nem utolsó sorban Scarlett Johansson alakításával.

Másik kulcsfontosságú jelenet ebből a szempontból (és másik személyes kedvencem) azok a képsorok, melyekben anya és fia kettesben sétál a tóparton és ahol Rosie a szeretet erejéről beszél fiának. Rosie távolba meredő, de mégis földhözragadt és józan tekintete sok mindent elárul arról, ami éppen zajlik benne, de függetlenül ettől, Jojo ekkor még csak legyint minderre. Szerinte igenis az acél a legerősebb fegyver. Nem is sejti, hogy ez a fajta játékos törődés, a szemtelen őszinteség, ami édesanyja és közte van, és ami minden élcelődés és súrlódás ellenére közte és Elsa között létrejött, a végén ténylegesen sorsdöntő lesz.

Nem lenne teljesen jogtalan megvádolni a filmet azzal, hogy valamelyest leegyszerűsíti a dolgokat és olyan ténymegállapításokat közöl, ami alapvetően teljesen egyértelmű: mégis, ahogyan teszi mindezt, a maga gyermeteg, naiv játékosságával, meggyőzőleg hat. És úgy egyáltalán: hat. Főként miután az utolsó harmadban a film drasztikus váltást enged meg magának és kirúgja a néző és Jojo lába alól is a széket. A Jojo nyuszi az édesanya halálával lerántja magáról a leplet és tisztázza magát: nem kíván bagatellizálni, komolyan veszi mind a halált, mind pedig a nácizmus sorsrontó hatását. És tisztában van azzal is, hogy igazán a mások iránt érzett törődés és mély szeretet az, amely rádöbbenthet bennünket saját hibáinkra. Adott esetben arra, hogy eddig az életnek egy olyan részét néztük csak, amely nem adott teljes képet. Néha belül meg kell halnunk, hogy belső, morális iránytűnk helyrebillenjen.

A mozi biztonságot adó, komfortos sötétjében, lesve Jojo Nyuszi identitásválságát, ismételten megfogalmazódott bennem az, hogy a mozgókép mennyi minden képes lenni. Ez a változékonyság egyben kiváltott belőlem egyfajta eufórikus érzést, amelynek hatására kiújult a FILM iránti szeretetem. Nem mintha kiszerettem volna belőle az elmúlt időben (sőt), egyszerűen csak olykor belefut az ember bizonyos filmekbe, amelyek jobban megérintik a többségnél, és amellyel jobban tud rezonálni az átlagnál. És nem mintha azt mondanám, minden porcikájával megnyert magának ez a film – a humora a legtöbbször inkább naiv és gyermeteg, hiába a sok élcelődés a nácikkal szemben. A rendező azon igyekezete, hogy poénbombákkal hatástalanítsa a Harmadik Birodalom képviselőit legyen bármilyen nemes és becsületre méltó, valahogy mégsem mindig működik úgy, ahogyan kellene (talán sokszor azt éreztem, a film inkább cukiskodik). Ami Waititi Hitler-alakítását illeti, ugyan szívesen megmutatnám az igazi Adolfnak, hadd égjen a pofája, de minden mozdulásával, megszólalásával együtt is többször éreztem szomorúságot a film alatt, mint derűt.

Mégis, legyek a film humorával szemben bármilyen szőrszálhasogató és némileg kritikus, a Jojo nyuszi megmozgatott és tette ezt pontosan a maga sajátos stílusával: gyermeteg naivitásával és optimizmusával, a szeretet éltetésével. Azzal a puszta ténnyel, hogy belenevetett a borzalmak képébe (valami hasonlót kívánt elérni annak idején Roberto Benigni is Az élet szép című filmjével - rég láttam, talán újra is kellene néznem), hogy a gyűlölet ellen szeretettel érvelt és azzal, hogy végül valódi, fájó érzelmekkel operált, hátrahagyva a sok bohóckodást. Így, amikor felcsendült David Bowie Heroes című dalának német változata, már nem tudtam mit csinálni, csak potyogtattam a könnyeimet (sírtam, na). Ott állt előttem két fiatal, akik a harcdúlta utcán bohó táncmozdulatokkal adják egymás tudtára: a szabadság ott van az orruk előtt, ők pedig bár súlyos veszteségeket szenvedtek, mégis, mindennek ellenére ott vannak egymásnak. Látod Jojo, anyukád megmondta, hogy a szeretet a legnagyobb fegyver. Hiszen szeretet nélkül tánc sincs.