Beépülve - Judas and the Black Messiah (2020)

Egy dolog biztos: akármit is gondoltál eddig Daniel Kaluyaa-ról a Tűnj el, valamint a Fekete Párduc-beli alakításai alapján, most gyökeresen meg fog változni róla, mint színészről a véleményed. Legalábbis én így voltam vele, mert bár nagyon szerettem a játékát Jordan Peele horrorjában, itt egy teljesen más szinten mozog és bebizonyította számomra azt, hogy képes lesz a jövőben igazi kaméleonként működni a szakmában. 

Shaka King filmje persze nem csak és kizárólag Kaluyaa alakítása miatt éri meg a rá szánt időt, hanem azért is, mert egy olyan sztorit adaptált a vászonra, amelyhez hasonlót bár sokszor láttunk, mégis képes újszerűnek hatni. A film Fred Hampton-ról szól, a Fekete Párducok vezetőjéről, akit a történelem tanúsága szerint 21 évesen gyilkoltak meg saját házában. A halálát megelőző történéseket egy másik tag, William O'Neal szemén keresztül látjuk, aki elkerülve egy kisstílű csínytevés miatti börtönt (CIA-ügynöknek adva ki magát ellopott egy autót), arra kényszerül, hogy beépüljön a szervezetbe. 

A Judas and the Black Messiah forgatókönyve követi azokat a fordulatokat, amelyeket megszokhattunk a hasonszőrű filmekből, így nyomon követhetjük a két férfi kezdeti súrlódását, majd azt, ahogyan lassan, de biztosan bizalom, mitöbb, barátság alakul ki közöttük. A formula tehát adott, ami azonban különlegessé teszi az alapvetően a téma, a magabiztos rendezés és a színészi játékok. Valamint a tény, hogy ilyen sztorit fekete bőrű színészekkel, ebben a történelmi közegben ritkán láthattunk eddig. 

Shaka King alkotása ugyan nem életrajzi dráma, szóval ilyen téren ne várjunk tőle túl sokat, ám ad egyfajta képet arról, hogy milyen ember is lehetett Hampton. King igyekezett megmutatni mind a két oldalát, így láthatjuk, amint vehemensen szónokol és lenyűgözi a hallgatóságot, valamint azt is, ahogyan otthon, a négy fal között meghitt pillanatokat tölt el kedvesével és leendő gyermeke anyjával. A film ugyan elkerüli azt, hogy egy makulátlan ember portréját fesse meg, mégis, a kialakult kép hízelgő és lenyűgöző, ha nem is tesz a fejére képletes glóriát. Kaluyaa remek munkát végez azzal, hogy képes hozzánk közel hozni ezt a figurát úgy, hogy közben egy parányit sem veszít kvázi elérhetetlenségéből. Játékáért minden további nélkül odaadnám neki az Oscar-díjat és innentől kezdve nagyon fog érdekelni az, hogy mégis milyen szerepeket kap. De nem csak ő, LaKeith Stanfield is remekel - elvégre mégiscsak ő az, akivel tartunk ezen az úton és akinek a perspektívája leginkább érvényesül. Habár valamivel alulmarad Kaluyaa alakításával szemben, a két tűz közé került karakterének morális és érzelmi dilemmáját át tudta adni úgy, hogy az átélhető legyen és hogy az utolsó jelenetek érzelmileg hassanak rám. 

Rajtuk kívül a mellékszereplőket is érdemes kiemelni: Dominique Fishback Fred barátnőjeként melegséget és emberséget kölcsönöz a jeleneteknek (és megint meg kell említenem az utolsó jelenetek egyikét: az ő reakciója is sokat nyom a latban azért, hogy tényleg klappoljon érzelmileg), az összekötő ügynök szerepében tetszelgő Jesse Plemons pedig rövidke jeleneteiben igyekezett dimenziót adni kevésbé kidolgozott karakterének. King rendezésének erejét ebben is látom, hiszen egy olyan figurát láttatott Plemons által, aki iránt nem lenne törvényszerű, hogy nézőként szimpátiát érezzek, végül azonban mégis ambivalens érzelmeket tápláltam irányába. Roy ugyan finom eszközökkel, de megvezeti O'Neal-t, de mégis érezni játékában egy finom együttérzést felé. Sejtjük, hogy tudatában van saját morális képlékenységének, mégis, képes igazolni tetteit és gondolkodását --> az egyik első jelenetében például a Fekete Párduc mozgalmat egyenesen a KKK-hoz hasonlítja, lévén hogy mindketten szélsőséges eszközökkel próbálnak elérni bizonyos célokat. [Mindeközben néha felbukkan egy félelmetesre maszkolt, gusztustalanul fröcsögő Martin Sheen is, mint J. Edgar Hoover, hogy köpjön egy-két rasszista lózungot. El se hittem, hogy őt látom, távol állt ez most a tőle megszokott joviális, vagy épp sztoikus alakoktól, de ez is az ő zsenijét hirdeti, remek színész, na.] 

Egyetlen hiányérzetem, hogy lehetett volna még mélyebbre ásni mind a Párducoknál, mind pedig a másik oldalon (vagy akár jobban elmélyíteni O'Neal karakterét) és akár a szervezet említett ambivalenciájára is jobban rá lehetett volna erősíteni. Így azonban inkább "csak" egy nagyon jól funkcionáló zsánerfilm, amiben minden klappol, minden kiszámíthatósága ellenére működik, Sean Bobbitt képei pedig autentikus elánnal hozzák vissza a hetvenes évek Amerikájának utcáit, öltözékeit és lakásbelsőit. Érdemes rászánni az időt. 

Új életet kezdeni - Minari (2020)

A Minari a küzdésről szól. Egy család küzdéséről, akik próbálnak beilleszkedni egy olyan közegbe, amely elsőre idegennek hat. Ezen belül egy apa küzdéséről, aki próbálja megcsinálni a maga szerencséjét és bebizonyítani gyermekeinek azt, hogy igenis képes hatalmas sikerek elérésére és nem az a sorsa, hogy örök vesztes legyen. De persze nem csak erről szól ez a film, hanem a felnövésről és a másik megértéséről.

A Minari egy gyengéd film, ami kerüli a látványosabb drámákat, pontosabban ezekből főként apró, ám annál jelentőségteljesebb kis szilánkokat tár elénk. Az első negyed órában megtudjuk, hogy a két szülő (Steven Yeun és Han Ye-ri) azon van, hogy házasságukat valahogyan rehabilitálják, ám az egyik gyors lefolyású parázsvitájukból inkább az jön le, hogy nem járnak jó úton. Aranyos, finom árnyalatot ad az a kis adalék, hogy mindeközben a két gyerekük papírrepülőket hajtogatnak "Don't fight", azaz "Ne veszekedjetek!" felirattal és azt dobálják be a konyhába. Alapvetően tehát a felszín alatt egy párkapcsolati drámát látunk, de a rendező ezt nem tolja annyira az arcunkba, lévén hogy az egyik fő perspektíva a főszereplő fiú nézőpontja és az ő tekintetével látjuk az eseményeket. A két családfő egy csirkeválogatóban kezd el dolgozni, ám az apának nagyobb ambíciói vannak: egy farmot akar építeni és zöldségtermesztéssel kíván foglalkozni, amihez meg is kapja az engedélyt és a falu egyik különc figurája készséggel nyújtja neki segítő jobbját. Eközben pedig még a nagymama (Yeo-jeong Yoon) is bekopogtat, akivel a kisfiú csak nagyon nehezen találja meg a közös hangot és aki a többiekkel ellentétben még nagyobb nehézséggel találja csak fel saját magát ebben az új, idegen környezetben. 

Lee Isaac Chung rendező gyönyörűen fotografált természeti képekkel operál, mintegy ellensúlyozva az olykor felszínre kerülő drámai hordalékát a történetnek. A táj, a környezet tehát nem az elidegenedést hangsúlyozza, hanem sokszor egyfajta belső nyugalmat áraszt, plusz olyan balzsamot nyújtanak a szemnek, hogy egyszerűen nem tudom megérteni, hogy pont ennek a filmnek az operatőrét miért nem jelölték Oscarra. A természethez való közeledés egyébként is kulcsfontosságú a filmben, hiszen a természet itt az új esélyt nyújtja, az újrakezdés lehetőségét rejti magában és ezt nagyon elegánsan kommunikálja a film. Elég csak ha a farmra gondolunk, vagy éppen a szomszédságban elterülő erdőre, ahol a nagymama elveti az otthonából elhozott kis minari-cserjét - ami lényegében az ő betelepülésüknek a diszkrét metaforája. 

Tetszettek nagyon az unoka (Alan S. Kim) és a nagymama közös jeleneteik is, amelyben a rendező leginkább megvillogtatta humorérzékét (kíváncsi lennék, hogy itt mennyi az önéletrajzi elem és mennyi a fikció) és amely mindennél jobban funkcionál a film érző, dobogó szíveként. Kettejük kezdeti súrlódása, majd egymáshoz csiszolódása minden pillanatában aranyat ér, hogy aztán a végén egy szélcsendben szálldogáló tollpihe légies könnyedségével érjen el némi jól irányzott szipogást és könnyhullajtást. Mégsem éreztem azt egy percig sem, hogy az eredmény giccses, vagy hatásvadász, mert annyira - jó értelemben véve - low key-nek hatott az egész film és annyira szép volt kívül-belül (a maga visszafogott melankóliájával az útkeresést és a házasság szétzilálódását illetően), hogy az érzelmek a maguk természetességében jöttek és mentek tovább. Habár lehet, hogy van, aki egy erősebb drámát kért volna, vagy hogy jobban ki legyenek dolgozva a házaspár miértjei (menyasszonyom például ezt fájlalta a végén), de én a magam részéről úgy állapítottam meg, hogy azt, amit kitűzött célul, a film maradéktalanul teljesítette. A gyerekszempont működőképes, a színészek remek alakítást nyújtanak (a férfi főszereplő kiváltképp, de a kisfiút alakító színész és a nagyit alakító színésznő is belevájták magukat az emlékezetembe egy jó időre), a környezet apró kis rezgéseit pedig szintén szépen kapta el a rendező. Az amerikai fiú cowboy-kalapban, Will Patton szelíd együgyűje a maga szódásüveg szemüvegével és a vállán hurcolt kereszttel, valamint a templomi közösség mind hozzátesznek a képhez és gazdagítják azt. 

Mindent egybevéve, igazi lélekmelengető film ez, amely finom eszközökkel beszél több témáról anélkül, hogy túlságosan megviseljen, viszont éppen annyira, hogy azért hasson és ne veszítse funkcióját. Mindenkinek jó szívvel ajánlom megtekintésre.