A Minari a küzdésről szól. Egy család küzdéséről, akik próbálnak beilleszkedni egy olyan közegbe, amely elsőre idegennek hat. Ezen belül egy apa küzdéséről, aki próbálja megcsinálni a maga szerencséjét és bebizonyítani gyermekeinek azt, hogy igenis képes hatalmas sikerek elérésére és nem az a sorsa, hogy örök vesztes legyen. De persze nem csak erről szól ez a film, hanem a felnövésről és a másik megértéséről.
A Minari egy gyengéd film, ami kerüli a látványosabb drámákat, pontosabban ezekből főként apró, ám annál jelentőségteljesebb kis szilánkokat tár elénk. Az első negyed órában megtudjuk, hogy a két szülő (Steven Yeun és Han Ye-ri) azon van, hogy házasságukat valahogyan rehabilitálják, ám az egyik gyors lefolyású parázsvitájukból inkább az jön le, hogy nem járnak jó úton. Aranyos, finom árnyalatot ad az a kis adalék, hogy mindeközben a két gyerekük papírrepülőket hajtogatnak "Don't fight", azaz "Ne veszekedjetek!" felirattal és azt dobálják be a konyhába. Alapvetően tehát a felszín alatt egy párkapcsolati drámát látunk, de a rendező ezt nem tolja annyira az arcunkba, lévén hogy az egyik fő perspektíva a főszereplő fiú nézőpontja és az ő tekintetével látjuk az eseményeket. A két családfő egy csirkeválogatóban kezd el dolgozni, ám az apának nagyobb ambíciói vannak: egy farmot akar építeni és zöldségtermesztéssel kíván foglalkozni, amihez meg is kapja az engedélyt és a falu egyik különc figurája készséggel nyújtja neki segítő jobbját. Eközben pedig még a nagymama (Yeo-jeong Yoon) is bekopogtat, akivel a kisfiú csak nagyon nehezen találja meg a közös hangot és aki a többiekkel ellentétben még nagyobb nehézséggel találja csak fel saját magát ebben az új, idegen környezetben.
Lee Isaac Chung rendező gyönyörűen fotografált természeti képekkel operál, mintegy ellensúlyozva az olykor felszínre kerülő drámai hordalékát a történetnek. A táj, a környezet tehát nem az elidegenedést hangsúlyozza, hanem sokszor egyfajta belső nyugalmat áraszt, plusz olyan balzsamot nyújtanak a szemnek, hogy egyszerűen nem tudom megérteni, hogy pont ennek a filmnek az operatőrét miért nem jelölték Oscarra. A természethez való közeledés egyébként is kulcsfontosságú a filmben, hiszen a természet itt az új esélyt nyújtja, az újrakezdés lehetőségét rejti magában és ezt nagyon elegánsan kommunikálja a film. Elég csak ha a farmra gondolunk, vagy éppen a szomszédságban elterülő erdőre, ahol a nagymama elveti az otthonából elhozott kis minari-cserjét - ami lényegében az ő betelepülésüknek a diszkrét metaforája.
Tetszettek nagyon az unoka (Alan S. Kim) és a nagymama közös jeleneteik is, amelyben a rendező leginkább megvillogtatta humorérzékét (kíváncsi lennék, hogy itt mennyi az önéletrajzi elem és mennyi a fikció) és amely mindennél jobban funkcionál a film érző, dobogó szíveként. Kettejük kezdeti súrlódása, majd egymáshoz csiszolódása minden pillanatában aranyat ér, hogy aztán a végén egy szélcsendben szálldogáló tollpihe légies könnyedségével érjen el némi jól irányzott szipogást és könnyhullajtást. Mégsem éreztem azt egy percig sem, hogy az eredmény giccses, vagy hatásvadász, mert annyira - jó értelemben véve - low key-nek hatott az egész film és annyira szép volt kívül-belül (a maga visszafogott melankóliájával az útkeresést és a házasság szétzilálódását illetően), hogy az érzelmek a maguk természetességében jöttek és mentek tovább. Habár lehet, hogy van, aki egy erősebb drámát kért volna, vagy hogy jobban ki legyenek dolgozva a házaspár miértjei (menyasszonyom például ezt fájlalta a végén), de én a magam részéről úgy állapítottam meg, hogy azt, amit kitűzött célul, a film maradéktalanul teljesítette. A gyerekszempont működőképes, a színészek remek alakítást nyújtanak (a férfi főszereplő kiváltképp, de a kisfiút alakító színész és a nagyit alakító színésznő is belevájták magukat az emlékezetembe egy jó időre), a környezet apró kis rezgéseit pedig szintén szépen kapta el a rendező. Az amerikai fiú cowboy-kalapban, Will Patton szelíd együgyűje a maga szódásüveg szemüvegével és a vállán hurcolt kereszttel, valamint a templomi közösség mind hozzátesznek a képhez és gazdagítják azt.
Mindent egybevéve, igazi lélekmelengető film ez, amely finom eszközökkel beszél több témáról anélkül, hogy túlságosan megviseljen, viszont éppen annyira, hogy azért hasson és ne veszítse funkcióját. Mindenkinek jó szívvel ajánlom megtekintésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése