Egy dolog biztos: akármit is gondoltál eddig Daniel Kaluyaa-ról a Tűnj el, valamint a Fekete Párduc-beli alakításai alapján, most gyökeresen meg fog változni róla, mint színészről a véleményed. Legalábbis én így voltam vele, mert bár nagyon szerettem a játékát Jordan Peele horrorjában, itt egy teljesen más szinten mozog és bebizonyította számomra azt, hogy képes lesz a jövőben igazi kaméleonként működni a szakmában.
Shaka King filmje persze nem csak és kizárólag Kaluyaa alakítása miatt éri meg a rá szánt időt, hanem azért is, mert egy olyan sztorit adaptált a vászonra, amelyhez hasonlót bár sokszor láttunk, mégis képes újszerűnek hatni. A film Fred Hampton-ról szól, a Fekete Párducok vezetőjéről, akit a történelem tanúsága szerint 21 évesen gyilkoltak meg saját házában. A halálát megelőző történéseket egy másik tag, William O'Neal szemén keresztül látjuk, aki elkerülve egy kisstílű csínytevés miatti börtönt (CIA-ügynöknek adva ki magát ellopott egy autót), arra kényszerül, hogy beépüljön a szervezetbe.
A Judas and the Black Messiah forgatókönyve követi azokat a fordulatokat, amelyeket megszokhattunk a hasonszőrű filmekből, így nyomon követhetjük a két férfi kezdeti súrlódását, majd azt, ahogyan lassan, de biztosan bizalom, mitöbb, barátság alakul ki közöttük. A formula tehát adott, ami azonban különlegessé teszi az alapvetően a téma, a magabiztos rendezés és a színészi játékok. Valamint a tény, hogy ilyen sztorit fekete bőrű színészekkel, ebben a történelmi közegben ritkán láthattunk eddig.
Shaka King alkotása ugyan nem életrajzi dráma, szóval ilyen téren ne várjunk tőle túl sokat, ám ad egyfajta képet arról, hogy milyen ember is lehetett Hampton. King igyekezett megmutatni mind a két oldalát, így láthatjuk, amint vehemensen szónokol és lenyűgözi a hallgatóságot, valamint azt is, ahogyan otthon, a négy fal között meghitt pillanatokat tölt el kedvesével és leendő gyermeke anyjával. A film ugyan elkerüli azt, hogy egy makulátlan ember portréját fesse meg, mégis, a kialakult kép hízelgő és lenyűgöző, ha nem is tesz a fejére képletes glóriát. Kaluyaa remek munkát végez azzal, hogy képes hozzánk közel hozni ezt a figurát úgy, hogy közben egy parányit sem veszít kvázi elérhetetlenségéből. Játékáért minden további nélkül odaadnám neki az Oscar-díjat és innentől kezdve nagyon fog érdekelni az, hogy mégis milyen szerepeket kap. De nem csak ő, LaKeith Stanfield is remekel - elvégre mégiscsak ő az, akivel tartunk ezen az úton és akinek a perspektívája leginkább érvényesül. Habár valamivel alulmarad Kaluyaa alakításával szemben, a két tűz közé került karakterének morális és érzelmi dilemmáját át tudta adni úgy, hogy az átélhető legyen és hogy az utolsó jelenetek érzelmileg hassanak rám.
Rajtuk kívül a mellékszereplőket is érdemes kiemelni: Dominique Fishback Fred barátnőjeként melegséget és emberséget kölcsönöz a jeleneteknek (és megint meg kell említenem az utolsó jelenetek egyikét: az ő reakciója is sokat nyom a latban azért, hogy tényleg klappoljon érzelmileg), az összekötő ügynök szerepében tetszelgő Jesse Plemons pedig rövidke jeleneteiben igyekezett dimenziót adni kevésbé kidolgozott karakterének. King rendezésének erejét ebben is látom, hiszen egy olyan figurát láttatott Plemons által, aki iránt nem lenne törvényszerű, hogy nézőként szimpátiát érezzek, végül azonban mégis ambivalens érzelmeket tápláltam irányába. Roy ugyan finom eszközökkel, de megvezeti O'Neal-t, de mégis érezni játékában egy finom együttérzést felé. Sejtjük, hogy tudatában van saját morális képlékenységének, mégis, képes igazolni tetteit és gondolkodását --> az egyik első jelenetében például a Fekete Párduc mozgalmat egyenesen a KKK-hoz hasonlítja, lévén hogy mindketten szélsőséges eszközökkel próbálnak elérni bizonyos célokat. [Mindeközben néha felbukkan egy félelmetesre maszkolt, gusztustalanul fröcsögő Martin Sheen is, mint J. Edgar Hoover, hogy köpjön egy-két rasszista lózungot. El se hittem, hogy őt látom, távol állt ez most a tőle megszokott joviális, vagy épp sztoikus alakoktól, de ez is az ő zsenijét hirdeti, remek színész, na.]
Egyetlen hiányérzetem, hogy lehetett volna még mélyebbre ásni mind a Párducoknál, mind pedig a másik oldalon (vagy akár jobban elmélyíteni O'Neal karakterét) és akár a szervezet említett ambivalenciájára is jobban rá lehetett volna erősíteni. Így azonban inkább "csak" egy nagyon jól funkcionáló zsánerfilm, amiben minden klappol, minden kiszámíthatósága ellenére működik, Sean Bobbitt képei pedig autentikus elánnal hozzák vissza a hetvenes évek Amerikájának utcáit, öltözékeit és lakásbelsőit. Érdemes rászánni az időt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése