Az ember, akit Ottónak hívnak az a fajta film, amiről kellemes dolgokat olvastam, mégsem éreztem különösebb késztetést arra, hogy megnézzem. Egészen addig a pontig, amikor feleségem több percnyi böngészést követően szépen megállt Tom Hanks-nél és felvetette, nézzük meg. Mivel pedig alapvetően mindenféle filmre vevő vagyok, erre sem tudtam nemet mondani, kíváncsian vártam, hogy mit tartogat nekünk a jó öreg Hanks.
Az ember, akit Ottónak hívnak egy csendes kis városkában játszódik, ahol minden szomszéd ismeri egymást, mindenki köszön mindenkinek, ahol mindenkinek megvannak a maga kis napi rutinjai és Te mindegyiket ismered. Kedves, zárt közösség. Néhányaknak ideális, másnak kész rémálom. Ebben a közösségben kényszerül élni Otto (Tom Hanks), aki a cselekmény nagy részében igyekszik válogatott eszközökkel megölni magát, de valaki a környezetében mindig elbasz valamit, valaki mindig kimondva-kimondatlan segítségre szorul. Ő pedig segít. Nem szívjóságból, inkább az mozgatja őt, hogy képtelen végignézni, amint valaki valamit szarul csinál. De olyan is előfordul, hogy éppen más életét kell megmentenie, miközben éppen ő a sajátjának szeretett volna véget vetni. Otto valahol olyan kaliberű karakter, mint Walt Kovalsky a Gran Torino-ban: mindketten egyedül maradtak egy olyan környezetben, amely alapvetően nyitna feléjük, de ők köszönik szépen, inkább a magányt választják és a cinizmust. És bár alapvetően mindkettejük olyan pozícióból indul, ahonnan nem lehet látni a kiutat, mégis megvan bennük mélyen az a bizonyos emberség. A lehetőség, hogy kellemes társaság legyenek.
Otto leginkább újdonsült szomszédainak (Mariana Trevino és Manuel Garcia-Rulfo) köszönhetően zökken ki szép lassan szürke hétköznapjaiból és szuicid hajlamából. Egy mexikói házaspárról van szó, akik őszinte érdeklődéssel, diszkrét tolakodással építik fel a férfival a kapcsolatot. Otto ellenáll, idegesítőnek tartja őket, a férjet egy teszetoszának (még parkolni se tud normálisan) de tudjuk jól, hogy csak ideig-óráig lehet nemet mondani egy olyan nőnek, aki akkor is visz neked ételt, amikor nagyobb fasz már nem is lehetsz.
Marc Forster filmjének alapja egy svéd film (Az ember, akit Ovénak hívnak), aminek alapja egy világszerte szeretett, azonos című regény, amit Fredrick Backman írt. A svéd filmet nem láttam, a regényt sem olvastam, így Forster változata számomra az első találkozás ezzel a történettel, de semmiképp nem bánom, sőt: ezek után tartok tőle, hogy nehezen fogok tudni elvonatkoztatni Hanks alakításától, ha éppen sorra veszem az előző iterációkat. A film kellemesen és szakértőn kiegyenlített arányban adagolja a szentimentálisabb szcénákat olyan jelenetekkel, amik Otto mizantropiáját komikusabb stílusban támasztják alá. Az "élvezetes" és a "kielégítő" kifejezés azt hiszem, megfelelően jellemzik a filmet. Hiszen fene tudja miért, de valahogy mindig szórakoztató nézni valaki olyat filmben, sorozatban, aki ellenséges, cinikus viselkedést folytat embertársai ellen. Talán azért lehet ennyire élvezetes és kielégítő, mert kimond és tesz olyan dolgokat, amiket mi magunk nem merünk? Azt hiszem, annyi ember vesz minket körül, hogy folyamatosan szociális érintkezésekre vagyunk ítélve, éppen ezért megkönnyebbülést okoz az, ha egyszer csak legalább helyettünk valaki úgy tesz, mintha magasról leszarná ezeket a kimondott/ki-nem-mondott elvárásokat. Otto ilyen. És így, hogy az a Tom Hanks alakítja, aki sok filmjében egy végtelenül szerethető, pozitív karaktert formált meg, külön bónusz.
Szeretem azonban, hogy megszokott, kellemesen kiszámítható módon, a komikus mogorvaság mögött kirajzolódik egy olyan ember tragédiája, akit a végére legszívesebben magamhoz öleltem volna. A film lassan fedi fel a drámát (bár azt egészen korán megtudjuk, hogy a felesége meghalt, mivel a sírjához kimegy panaszkodni a többiekre), flashbacket formájában teszi ezt, amelyek bemutatják a fiatal Ottót. Ezekből megtudjuk, hogy Otto még fiatalon beleszeret egy lányba, akivel egy vonaton találkozik (miután a lány elejtette a könyvét, a fiú pedig észrevette és egy vonaton érte utol) és akivel a kapcsolatát a film igyekszik minél minimálisabb romantikus fanfárral ábrázolni. Megmutatja, hogy a fiú csóró és vonatjegyre is alig telik neki, sőt, az első randivacsorán direkt már otthon eszik, hogy a lányt olyan ételre tudja meghívni, ami neki a leginkább szimpatikus (felkészülve arra is, hogy a legdrágábbat választja). Picit megengedi persze magának a film, hogy klasszikus módon behódoljon a nagy műfaji elvárásoknak, például az első csókot illetően, de ez még arányaiban abszolút belefér a koncepcióba. A romantikus gesztusokat a színészek is igyekeznek minél földhöz ragadtabban kezelni, így a megszokotthoz képes sokkal földhöz ragadtabbnak éreztem az eredményt. És rendkívül szépnek. Truman Theodore Hanks, aki a fiatal Ottót alakítja (és aki egyébként Tom Hanks fia) minden színészi képzettség nélkül hozza a szerepet, pont annyi fésületlenséggel és természetességgel, amit a szerep megkíván. Rachel Keller ugyan a feleség szerepében relatíve kisebb szerephez jutott, de jelenléte így sem elhanyagolható. Szerettem, ahogy a kettejük kapcsolatát ábrázolta a film, mert szerelmüket, egymás iránti elhivatottságukat igazinak éreztem, átélhetőnek, maximálisan tudtam vele azonosulni. Így pedig az a tragédia, ahová végül kifutott a cselekmény, még szívfájdítóbbnak hatott.
A film legjobb pillanataiban Hanks mogorva cinizmusának megvillantása mellett a közösség összetartó erejére is nagy hangsúlyt fektet. Otto szomszédjai lehet, hogy néha idegesítőek, de jószándékúak és segítőkészek, hősünk pedig még éppen időben kap észhez, hogy nem kellene mindig lehurrogni őket, ha éppen a rossz oldalán állnak a járdának. Persze, ehhez szükség van számtalan öngyilkossági kísérletre, súrlódásra és rég szerzett sebek feltérképezésére, egy kóbor macskára, valamint egy transznemű mellékkarakterre. Ez utóbbit illetően megállapítottam magamban, hogy mindig szívet melengető, amikor a világ legmogorvább embere éppen kiáll azok mellett, akiket a társadalom a margó szélére állít. Ahogyan az is végtelenül kielégítő tud lenni, amikor egy ilyen cinikus, mogorva fószer a történet végére összekapja magát és szépen elkezd rendet rakni saját magában és környezetében. A film nagyon jól tudja ezeket a gombokat nyomogatni, jó ütemben teszi ezt és finom katarzissal tálalja. Tetszik az is, hogy a film úgy tud vállaltan szentimentális lenni, hogy közben nem veszíti el a humorát és képes hatalmas mosolyt csalni az arcomra (az egyik legjobb poén, ami Mariana Trevino zseniális reakciója miatt válik zseniálissá, az éppen egy kórházi ágynál ér révbe).
A végén a könnyek elkerülhetetlenek, de elegánsan, saját szellemiségéhez hűen volt képes ezt abszolválni. Szép. Tényleg szép.
