Finoman szólva is elég nehéz szülés volt ez a film. Több rendező is lemorzsolódott a projektről, több író, mostanra pedig már a DCU-t is más vezeti, mint aki akkor, amikor megtörtént a film bejelentése. Most, hogy végre elkészült, felkerült a nagyvásznakra, igazából függetlenül attól, hogy a fogadtatása anyagilag nem lett túl acélos, fellélegezhet mindenki, akinek köze volt hozzá. Végre ott van. Visszavonhatatlanul. Nincs több halasztás, nincs több várakozás, kirakták, meglett, hátra lehet dőlni. Hogy ez a film és szerény anyagi vonzata mennyiben fogja befolyásolni a DCU elkövetkezendő éveit, a James Gunn felügyelete alatti kreatív irányítást, azt nehéz megmondani. Nyilván nem indulnak előnnyel, de előnyükre legyen mondva, hogy innen igazából tényleg bármerre el lehet mozdulni. Csak nagyobb hátszelet kellene biztosítani, kevesebb botrányokkal megcincált főszereplőt és talán egy jobb sztorit. Na de erre mindjárt rátérek.
A végül Andy Muschietti rendezésében elkészült film végre arra a karakterre összpontosít, aki eddig a nagyjátékfilmekben csak vicces mellékszereplő szerepét töltötte be. Barry Allennek (Ezra Miller) pedig ezúttal partnerei nélkül kell, hogy helytálljon a nagyvilágban (habár a nyitójelenetben azért csak összefut Batmannel és egy másik Liga-taggal), ami azt jelenti, hogy ezúttal egy szimpla világmegmentés helyett arra koncentrál, hogy édesapja nevét tisztára mossa a bíróságon egy bizonyítékkal, amely komoly fegyvertény lehet. A tétek ezúttal kisebbnek tetszenek, ez máris egy jó alap, gondoltam magamban, jó vonalon indul a film. Flashback-ek formájában megismerhetjük a kicsi Barry-t és azt, hogy milyen szerető-gondoskodó viszonyban volt édesanyjával és édesapjával, ezzel aláhúzva a veszteség fájdalmát és éreztetve velünk nézőkkel, hogy mi is motiválja hősünket. Amikor egy véletlen gyorsulás folytán kiderül számára, hogy relatíve könnyűszerrel képes áttörni az idősíkok korlátait, új lehetőségek nyílnak meg előtte és minden jótanács ellenére elhatározza, ilyenmódon fogja tisztázni édesapja nevét és ha már ott van, hát édesanyja életét is megmenti.
A film problémafelvetése, melynek lényege, hogy ha van rá lehetőségünk, jogunkban van-e megmásítani a múltat, ha nem is újkeletű, de bőven ad arra okot, hogy rezonáljon vele a néző. Mind vagyunk úgy, hogy egy múltbéli ilyen vagy olyan fajsúlyú dolgot szívesen megváltoztatnánk, de ilyenkor nem gondolunk bele az ezzel járó következményekbe. Ha az adott esemény megváltozik, sok minden más is megváltozhat, még több olyan dologgal, amelyet megjavítani kényszerülnénk, mígnem az egész csak egy kaotikus foshalmaz lesz. Barry nem gondol bele a következményekbe, visszamegy az időben és helyrehozza az adott problémát, visszatérve az időben pedig arra lesz figyelmes, hogy nem csak hogy egy másik évbe tért vissza, de ráadásul nem is a saját idősíkjába. Így amikor találkozik a másik Barry-vel, rájön, hogy az a bizonyos foshalmaz talán nagyobb, mint elsőre gondolta volna. Össze kell tehát fogjon a másik Barry-vel (aki fiatalabb, ütődöttebb és felelőtlenebb nála), hogy visszakerüljön saját idősíkjába, ez azonban egyáltalán nem olyan egyszerű.
A film eddig a pontig még szórakoztató módon ötvözi a zsibbasztó, olykor gyermeteg humort a maga Vissza a jövőbe verziójával és önfeledt erőfitogtatással, Ezra Miller pedig mind az infantilis, mind pedig az érettebb, tapasztaltabb Barry szerepében egyaránt remek. És mondom ezt úgy, hogy alapvetően eddig nem feltétlen volt a kedvencem ebben a szerepben. A cselekmény aztán elkezd áttérni egy másik vágányra, ugyanis képbe kerül Bruce Wayne, aki ebben az univerzumban Michael Keaton képében van jelen, Barry-éknek pedig tőle kell segítséget kérniük, hogy visszacsinálják a galibát. Mindeközben Zod tábornok és csapata is megjelenik a látóhatáron, aminek kivédéséhez pedig szükség van Superman-re. Hogy őt megtalálják, szintén szükséges Batman segítségét kérni. Ahogy ezt így leírom, még jobban kiviláglik, hogy pontosan mi a bajom ezzel a filmmel: hogy ezen a ponton egész egyszerűen félresöpri a központi drámát és fontosabbnak tartja azt, hogy elmókázzon a régi Denevéremberrel és hogy újralátogassa az Acélember konfliktusát, ezúttal egy másik karakter, Supergirl asszisztálásával. Ezzel teljesen eltávolodunk attól a morális dilemmától, ami a múltbéli dolgok megváltoztatásából adódik, eltávolodunk Barry és édesanyja kapcsolatától és kapunk valami mást, amit nem mondom, hogy nem volt szórakoztató nézni, de izgalmasnak kevésbé mondanám. Keaton-t persze jó volt újra látni, szerepében méltóságteljes, megjelenésében ott van minden egyes, a Batman visszatér óta eltelt év és tényleg olyan, mintha ki sem esett volna a szerepéből. Ezra Millerrel együtt pedig kellemesen hozzák a mester és tanítványa duót, miközben az alá-felérendeltségi viszony helyett inkább mellérendeltség van jelen.
Ez a szegmense a filmnek egy részről tovább mélyíti a két Barry közötti kapcsolatot, de ennél tovább mélységekben nemigen megy, kapunk egy hanyagul elénk vetett háttértörténetet Karáról (aki, ha jól értelmeztem Superman kuzinja), Kara pedig hiába mutat jól a vásznon, Sasha Calle hiába szimpatikus, feleslegesnek éreztem a jelenlétét és nem volt megalapozott. Félúton behozni egy újabb karaktert, akivel aztán érdemben kevésbé foglalkozol, nem túl jó döntés. És nem, az "érdemben" alatt nem azt értem, hogy nem rúg szét elég segget, ez a része megvan. Supergirl vagány mozdulatokkal, lazán helyrerak egy egész hadsereget, nagy kár, hogy ez a jelenet inkább tűnik egy videójátéknak, semmint egy élőszereplős akciófilmnek. Éppen ezért sterilnek éreztem és dacára a kívánt érzelmi hatásnak a végkimenetelnek, végig érdektelen maradt a fontosabb rétegeiben.
Mire a film végére érünk természetesen újra visszatér a kiindulópontra, de a megoldása nem feltétlen ihletett, inkább kimerül abban, hogy rácsodálkozunk a cameókra (ezek közül egyik-másik tényleg simogatja a geek-lelket), miközben tobzódunk a CGI-képorgiában.
Mindezek ellenére szórakoztató filmnek éreztem, amolyan agyra és szemre kalibrált rágóguminak, ami picit olyan érzetet ad, mintha érdemben adna neked ízélményt, de ez az érzés gyorsan elszáll. Mindenesetre el lehet vele lenni, okoz némi örömöt, vannak jó húzásai, zakkant humora többnyire betalált nálam, látványával többnyire nem volt bajom (még ha azoknál a lebegőfejes részeknél ki is lógott a lóláb), a nyitójelenetet kifejezetten bírtam és jó volt ismerős arcokat látni. De egy jó Ezra Millernél, a felsorolt dolgoknál és minimális érzelmi töltetnél azért több kellene egy igazán jó filmhez. Ez így csak egy jókedélyű szuperhős-összeröffenés, amiben a vélt és valós nosztalgia viszi el a legfőbb prímet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése