Megmondom őszintén, kissé nehezen vettem rá magam arra, hogy megnézzem Noah Baumbach legújabb filmjét. Nem mintha nem szeretném nagyon a filmjeinek többségét (a Frances Ha a kedvenceim közé tartozik, de a Házassági történet, valamint a Greenberg is favorit), de a negatívabb hangvételű kritikák riasztólag hatottak. Ezt pedig annak dacára is éreztem, hogy két kedvenc színészem látható a főszerepekben (Adam Driver és Greta Gerwig). Végül azonban csak úgy adódott, hogy sort tudtunk keríteni rá a feleségemmel (mert előbb-utóbb azért csak meg kell nézni mindent) és bár a reakcióink nem voltak túlságosan lelkesek, részemről egyáltalán nem bántam meg, hogy rászántuk ezt a két és negyed órát (ami a feleségemet illeti, well, ő sokkal kritikusabb a filmet illetően).
A film egy Don DeLillo által írt, azonos című regény alapján készült, ami még a nyolcvanas években jelent meg. A történetben megismerhetjük Jack-et (Adam Driver), aki egyetemen tanít a Hitler-tanszéken (kiderül róla többek között az is, hogy bárki, aki Hitlerről ad elő vagy ír esszét, az nem tudja megkerülni Jack-et, akkora fej a témában), valamint annak családját. Felesége, Babbette (Greta Gerwig) tornaoktató, gyerekük pedig annyi van, hogy szegények nagyon azt se tudják, hogy melyik kié, lévén ez már sokadik házassága mindkettejüknek. Ezen kívül a kis lurkók igazi okostojások, akik minden energiájukat információszerzéssel vezetik le. Kiváltképp a nagyobb fiú, aki később több helyzetben is megmutatja, hogy tudásszomjánál semmi nem nagyobb.
A sztori első ránézésre nem túl összetett: történik egy baleset, mely során egy vegyi anyagokat szállító kamion karambolozik, aminek következtében az a bizonyos vegyi anyag a levegőbe szabadul. Ez felér egy katasztrófával, az emberek pánikszerűen, világvége hangulatban elkezdenek menekülni, az információ áramlása pedig félóránként valami más konklúziót szül. Jack egy darabig próbálja a tudatlanok nyugodalmába terelni kis családját (képtelen tudomást venni a családi vacsoránál arról, hogy körülötte mekkora káosz lett úrrá a városban), de végül csak az lesz a vége, hogy ők is felkerekednek és próbálják átvészelni a helyzetet. Eddig tehát egy kvázi katasztrófafilmmel van dolgunk, a helyzet azonban nem is lehetne csalókább. Eleve árulkodó lehet a film szabálytalanságát tekintve, hogy tele van a film csupa olyan elemmel, ami valahogy elemeltebb a vártnál: minden ismerős picit, de valahogy mégis ferde. Ilyen első körben a Hitler-tanszék puszta ténye. Nyilván ennél a pontnál lehet külön is lamentálni azon, hogy sok egyénnek milyen komoly fixációt okoz egy olyan személy, aki emberek százai halálát okozta, ez a vágy arra, hogy közel kerüljünk a halálhoz és mégis tisztes távolságból figyeljük azt, amúgy is részben témája a filmnek. Aztán ott van az emberek viselkedése, a családfő közömbös és ignoráns feszengése a közelgő katasztrófát illetően. Itt senki nem viselkedik teljesen normálisan, de ez sose történik meg olyan szinten, hogy teljesen kilógjon a lóláb. Viszont, a film amúgy sem nagyon törekedik arra (feltételezem a könyvet követve), hogy hagyományosan meséljen el egy történetet.
A film három főbb, jól elkülöníthető szegmensből épül fel. Az első két harmad még valamelyest védhető, ha a tradicionális történetmesélést vesszük alapul (itt főleg a kialakulóban lévő és kialakult katasztrófahelyzettel foglalkozik), viszont az utolsó szegmens egy teljesen más hangvételt üt meg, ami teljesen érthetően idegeníthet el embereket. A Fehér zajt így legjobb ha úgy nézzük, mint egy bő két órás elmélkedést az ember katasztrófához, valamint a halandósághoz, a halálhoz való viszonyáról. Mert leegyszerűsítve erről van szó. Mind Jack-nek, mind feleségének mániája a halál, az attól való félelem és ez az, amit szeretnének legyőzni. Van, hogy egy gyógyszerrel, ami eltompítja ezt az alapvetően emberi érzést és van, hogy pusztán azzal a természetes védekezési mechanizmussal, melynek lényege: a legtöbb rossz, ami a világban történik és amiről a híradók szólnak, veled, velem úgysem történhet meg. De nyilván, dehogynem történhet.
Sokkal szórakoztatóbb volt ez a film számomra, mint amire számítottam. Sajátos humora megnyerő volt számomra, ahogyan Adam Driver alakítását is rendkívül élveztem (ahogy előad Hitlerről, vele párhuzamosan pedig Don Cheadle ad előadást Elvisről, egészen zseniális jelenet), Greta Gerwig pedig jól hozza a feledékeny, első ránézésre hóbortos feleség szerepét, még ha neki kevesebb reflektorfény is jut. Stilisztikailag is élvezetes, ahogy Baumbach ilyen-olyan eszközökhöz nyúl, hiszen minden szegmens picit másmilyen színezetet, stílust kap. Az első egy zakkant családi film oda-vissza, keresztül-kasul dialógusokkal, sok verbális humorral és mulattató interakciókkal, a második a pánik epizódja, az utolsó pedig jóval komorabb, noir-jellegű eszköztárral operál. Az operatőri munka kifejezetten tetszett, a textúrája a képeknek szemrevaló, érezhető, hogy filmre forgatták és nem digitálisra.
Viszont, hiába szórakoztam jól, valahogy mégis azt éreztem utólag, hogy félrement. Félrement, mert inkább elmélkedett magában egy jót, minthogy istenigazából bevonja a nézőt. Sokat szeretett volna adni egyszerre, de ambíciói túlnőttek saját magán. Viszont ha összességében kudarcosnak is gondolom, annak rettentő érdekes. Csak épp nem való mindenkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése