2020. november 18., szerda

Otthon, édes otthon - Kinek a háza?



Rami Weekes első egész estés filmje váratlanul jött és amilyen váratlanul bukkant fel látókörömben, olyan erősen gyakorolta rám hatását. Weekes egy fekete bőrű, bevándorló házaspárról (Sope Dirisu és Wunmi Mosaku) mesél nekünk, akik a film elején külön házat kapnak, ezzel pedig kiszakítva őket - nagy örömükre - a rideg és sok emberrel teletömött menekültszállóból. A ház ugyan lepukkant, de igyekeznek otthonossá tenni és eltekinteni minden - amúgy jogos - bosszúságtól, ám egy kis idő elteltével egyéb hiba is csúszik a képletbe - amelyet viszont már képtelenség semmibe venni. 

Weekes alkotását könnyű párhuzamba állítani Jordan Peele Tűnj el! című briliáns mozijával, hiszen mindkettő film középpontjában egy olyan csoport áll, amelyet mindennapos szegregáció ér. Ám míg Peele filmjében konkrétan a fekete bőrűek voltak azok, akik elszenvedőivé váltak a különböző atrocitásoknak, addig Weekes a bevándorlók problémáit igyekszik valamilyen szinten dramatizálni. A főszereplő házaspár hányattatott körülmények között jutott el oda, ahová a film első jelenetében eljutott (amelyet későbbiek folyamán a rendező flashback-jelenetek formájában tár elénk): hajón érkeztek Angliába, hogy aztán ott leljenek menedékre hazájuk mindent felperzselő háborúja elől. 

A Kinek a háza? arról beszél, hogy milyen érzésekkel érkezhet meg az ember egy finoman szólva problémás közegből egy remélt, jobbik környezetbe, hogy aztán a helyzet ha lehet, még rosszabbnak tűnjön. A férj és feleség már az első jelenetekben szembesül azzal a gépies, bürokratikus és személytelen bánásmóddal, ami sokszor a társadalom rákfenéje, ezen pedig az sem segít, hogy a lakóközösség, amely körülveszi őket, szintén furcsa és tartózkodó (vagy pimasz és ellenséges). A férj azonban szeretne beilleszkedni, ami érdekében megtesz minden tőle telhetőt - még arra is hajlandó, hogy kicsit saját magát és saját múltját is meghazudtolja (ezt egyik legjobban a vacsorajelenet illusztrálja, amely során míg az asszony kézzel eszik, ahogyan szoktak, ő átvéve a helyi szokásokat inkább a villához és késhez ragaszkodik). A múlt elengedése és az azzal való szembenézés egyébként kulcsfontosságú téma itt: amint azt megtudjuk, a férj egy sötét titkot rejteget magában, egy bűnt, amelyet szeretne elnyomni, ám amilyen erősen igyekszik elnyomni, olyan erősen támad vissza rá. A műfajiság elemei pedig itt köszönnek be a filmbe: mint az relatíve hamar kiderül, a házaspár új házában gonosz szellemek laknak, amelyek a férfi és nő múltjából és bűneiből táplálkoznak. Weekes ezen a ponton a saját hibáinkkal, démonainkkal való konfrontációról beszél, ami aztán egy nagyon hatásos, beszédes és okos végkifejletben csúcsosodik ki. A film rámutat arra, hogy igenis fontos beszélni a múltról, fontos tisztában lenni azzal, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, hiszen azzal, hogy görcsösen el akarjuk nyomni azt és megtagadjuk, hogy tudomást vegyünk róla, csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. 

A rendező remek atmoszférateremtési képességről tett tanúbizonyságot filmjében: elejétől a végéig bevonzott a film és folyamatosan éreztem egyfajta szorongás- és diszkomfortérzetet. Ez nyilvánvalóan adódik magából a helyzetből (amely bár számunkra alapvetően idegennek hat, de megfelelő kezek alatt átélhetővé avanzsálódik), illetve ezen túl abból, hogy folyamatos bizonytalanságban tart bennünket. Ahogyan a főszereplők, úgy mi sem tudjuk, mi fog történni, csak érezzük, hogy valami baj van és valami rossz dolog van kirobbanóban. Érezzük, hogy ez a helyzet így nem jó és bár minden erőnkkel azon lennénk, hogy kitörjünk ebből a spirálból, nem megy. Erre még rárétegződnek a természetfeletti elemek, amelyek esetében a rendező ugyan néhol alkalmazza a jól ismert és sokak által átkozott jump scare-effektust, azért ennél jóval többel szolgál. Jo Willems operatőr képei (ő fotografálta Az éhezők viadala-filmeket, valamint a Vörös veréb című thrillert is) hol a rideg, köznapi valóságot mutatja be a maga pőreségében, hol pedig a valóságtól elemelt, hátborzongató és olykor egészségesen stilizált horrorképekkel operál, amelyek delejes kompozíciójukkal hozták rám a frászt. 

Összességében kevés olyan új filmet láttam mostanában, amelyet ennyire félelemkeltőnek éreztem (tényleg leginkább Jordan Peele, valamint Ari Aster filmjei okoztak rémálmokat számomra), de Weekes-nek sikerült nyugtalanító hatást keltenie. Tette ezt úgy, hogy bár lett volna még mit magyarázni forgatókönyv-ügyileg, a téma átélhetősége, a mondandó relevanciája és fontossága jócskán elemelte a szimpla ijesztgetős mozik csoportjától. Nagyon érdemes lesz nézni, hogy legközelebb mihez kezd ez az ember. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése