2020. szeptember 18., péntek

Erőszak és halál spiráljában - Mindig az ördöggel



Antonio Campos legújabb filmje (előzőleg a 2016-os, Rebecca Hall főszereplésével készült Christine-t készítette) sokat vállal magára, de nem tűnik úgy, mint aki ezt különösebben bánná. Sőt, erőteljes magabiztossággal veszi az akadályt az első képkockáktól egészen az utolsóig, a végső kérdés így pedig az, hogy ezzel hosszú távon meddig jut el. 

A film több év történéseit foglalja egybe, a helyszín pedig egy Knockemstiff nevű település Ohio-ban. Kezdünk egy fiatal, háborút megjárt fiúval (Bill Skarsgard), aki hazatérve szerelembe esik, majd fia (Tom Holland) születik. A fiú később felnő, ezzel párhuzamosan megismerkedünk a mostohatestvérével, aki elvesztette az édesanyját, ezekkel is párhuzamosan pedig néha ránézünk egy folyton úton lévő párocskára (Jason Clarke és Riley Keough), akik fiatalembereket csábítanak el majd gyilkolnak meg. Ennyi nem elég? Kapunk még pár becsületesnek és tisztességesnek korántsem nevezhető prédikátort (Harry Melling, Robert Pattinson), egy korrupt rendőrt (Sebastian Stan), és a többi, és a többi...Az már ennyiből is kitetszik, hogy annyi történetszálat kapunk itt, amennyi elég lenne három másik filmre, azt pedig tudjuk nagyon jól, hogy csak az igazán nagyok képesek egyben tartani ennyi sztorit, ennyi karaktert (lásd: Robert Altman, Quentin Tarantino, Paul Thomas Anderson). Nem elvéve Antonio Campos tehetségét, meg kell itt jegyeznem: ahhoz képest, hogy milyen fába vágta a fejszéjét, egészen szépen helytállt a porondon. 

Először is, a rendező csodálatos színészi gárdát hozott össze a filmhez. Tom Holland végre Pókember karakterén túl is bizonyíthatta, hogy képes drámai karakterek megformálására és tette ezt meggyőzően, kimutatva foga fehérjét (vegyük úgy, hogy ezzel a filmmel érettségizett le, most már mehet egyetemre). Kifejezetten jó alakítást nyújtott Bill Skarsgard is a háború, az erőszak által megtört, hitével folyton viaskodó férfiként, ahogyan a mellékszerepben fel-felbukkanó Sebastian Stan is jócskán kitört a megszokott szerepköréből a korrupt törvényőr szerepében. A prímet azonban - többé-kevésbé - Robert Pattinson viszi, aki halk, vékonyhangú, hazug és erkölcstelen prédikátorként egészen félelmetes aurát kölcsönzött magának és jeleneteinek. 

A kitűnő színészi munka azonban nem minden, ahogyan a rendezői elhivatottság sem. Hiába az ambíció, egész egyszerűen a majdnem két és fél órás játékidő sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy mindezt a történetszálat úgy kifejtsék, hogy az kielégítőnek hasson. 

Campos rendezése jó érzékkel festi meg az ötvenes-hatvanas évek atmoszféráját és delejes hangulatával sokszor megfagyasztja bennünk a vért, de annyira sűrű szövése van az egész alkotásnak, hogy úgy istenigazából nagyon ritka az a pillanat, amikor képes a film levegőhöz jutni. 

Ehhez hozzájön az is, hogy a Mindig az ördöggel tematikáját tekintve meglehetősen sokrétű és alapvetően megüli a lelket. A karakterek mindegyike az erőszak, a halál, a hit és a vakbuzgóság keresztmetszetében állnak (vagy fekszenek holtan), illetve ezeknek a spiráljában őrlődnek fel. Mindenki áldozat és mindenki tettes, aki egyszer bekerült, az képtelen kijönni onnét (illetve felvetődik a kérdés: vajon hősünknek, Arvinnak sikerül-e kitörnie ebből a gödörből). Nyilvánvalóan nem az volt a célja az alkotóknak, hogy engem, mint nézőt jobb kedvre derítsenek és ahogy utánaolvastam a dolognak, a könyv még ezerszeresen keményebb és megterhelőbb, de tény ami tény, hogy a végére érve szinte belefáradtam a sok sötétségbe és gyötrelembe. Nem volt segítségemre az sem, hogy a karakterek maguk sem tudnak igazán fellélegezni, így képtelen voltam igazán közel jutni hozzájuk, kvázi megvonták tőlem azt a lehetőséget, hogy még jobban átéljem, megértsem a dolgokat. És itt jön képbe a Narrátor, aki ugyan mindent elmond nekünk és leírja, megfogalmazza helyettünk és a szereplők helyett is a gondolatokat, de ez nem válik egyenértékűvé azzal, amit rendezőként tehetett volna még Campas. A narráció ugyan ad egyfajta pluszt az összképhez, mondhatni ráerősít a mű nagyívűségére és a kvázi családregényes vonalára, de egyben el is vesz. Ha a fele narráció tartalmát megpróbálták volna egyéb írói/rendezői eszközökkel megoldani, máris előrébb lennénk. Így a fő érzésem sokszor az volt, hogy jó ez, jó ez, de mennyivel jobban működhet az egész regény formájában. 

Dacára azonban a negatívumoknak, mégsem venném el senki kedvét attól, hogy megnézze a filmet. Sokat markol ugyan és végtére is kevesebbet fog, de a végére így is sok minden kikerekedik és összeér, az ambíciója, a magabiztossága és maga a téma, amivel foglalkozik pedig van annyira érdekes és izgalmas, hogy vigye a hátán a filmet. A remek színészi alakításokkal egyetemben. Hogy is mondjam, az ördögbe is, jártunk mi már sokkal rosszabbul filmmel. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése