Van egy kis időd? - Tenet

---SPOILERMENTES---

Tartozok első körben egy vallomással Nektek: nem vártam tűkön ülve Christopher Nolan új filmjét. Nem mintha nem tartanám tehetséges rendezőnek és nem kedvelném filmjeinek többségét, de valahogy a promóciós anyagaival és úgy en bloc az egész premisszájával a Tenet elkerült engem. Talán az is közrejátszhat, hogy vagyok annyira cinikus, ha valamit nagyon sokan nagyon várnak, akkor én óhatatlanul is kicsit vissza lépek egyet. A Covid idején mindenki úgy szerette volna látni ezt a filmet, mint egy olyan valamit, ami a maga két és fél órájával megváltja a világot és megváltoztat mindent, ami Film. Mindent, amit mi mozgóképnek tartunk. Más részről - rakjunk félre mindenféle cinizmust, mert abból hasznunk nem származik -, örülök, hogy emberek ennyire tudnak még mindig lelkesedni egy film iránt és ennyire tudnak várni valamit, ami nem egy franchise része, nem adaptáció, hanem valami egyedi, eredeti ötlet. Nolan pedig minden kétséget kizáróan megdolgozott azért, hogy a közönség keblére ölelje őt és hogy ilyen időkben is ő legyen az, akit, akár egy közönség közé beugró rocksztárt, vállán adogasson körbe minden jelenlévő, eksztatikus örömmel. Ez jó dolog. Jó dolog, hogy van ember, aki ilyen hatással bír és jó dolog látni azt, hogy a Mozi még mindig ekkora varázzsal rendelkezik. 

A Tenet történetét tekintve titokzatos. Akárcsak a direktor legtöbb filmjének története. Adott egy főhős, nevezetesen, A Főhős (John David Washington), aki kap egy feladatot és egy szót (Tenet). A feladat: megakadályozni valamit, ami rosszabb mindennél, ami eddig történt az emberiséggel. A tenet szó pedig mind képletesen, mind konkrétan megnyit előtte ajtókat. Súgok egy kicsit, hogy tisztább legyen - az idő machinálása kulcsfontosságúvá válik. Társává szegődik egy ügynök, Neil (Robert Pattinson), a célszemély pedig egy bizonyos orosz oligarcha, Sator (Kenneth Branagh), akit minden további nélkül le kell kapcsolni. 

Nolan-t eddig leginkább azért szerettük, mert voltak neki ötletei, az ötleteit pedig többnyire képes volt olyan történetek keretein belül érvényesíteni, kibontakoztatni, amelyek képesek voltak túlmutatni saját magukon. Gondoljunk csak első nagy sikerére, a Mementóra (Guy Pearce főszereplésével), amelyben már fitogtathatta komplex történetmesélési készségét, de mindeközben elmesélte egy olyan ember tragikus történetét, akinek nincsen más célja az életben, csak a bosszú - legyen az bármily értelmetlen és hiábavaló is. De akár a Batman-trilógiára is vethetjük szemünket, ahol túl azon, hogy sajátos módon nyúlt a denevérember mitológiájához, tudott okos és értelmes dolgokat mondani hősiességről, moralitásról, önfejű igazságszolgáltatásról. Ugyanígy, az Eredetben ismét egy meggyötört férfi került középpontba, aki képtelen elszakadni feleségétől és a valóság helyett konstans egy álomvilágba menekül. Ezek a filmek mind erősen rezonáltak a nagyközönséggel. Rezonáltak, mert a furmányos történetszerkesztés mögött volt valami, ami megérintette őket. Ami emberi volt és ami megfoghatta őket. Nolan blockbuster-rendező, de úgy épít a látványra, hogy közben egy percre sem néz hülyének minket. Így van ez még akkor is, ha esetlegesen olyan kritikával illetjük filmjeit, hogy "ridegek", vagy "túlságosan kimódoltak, kicentizettek". 

Ami a Tenetet illeti, Nolan hozza a formáját: a cselekménye szövevényes, az akciók grandiózusak és vissza-visszaköszönnek előző filmjeinek főbb témái, motívumai. Felbukkan Sir Michael Caine (a filmben nemes egyszerűséggel Sir Michael-nek hívják), kulcsmotívummá válik ismét az idő (gyanítom, ezt már következő filmjeiben nem fogja tudni fokozni és ragozni), előkerül a bosszúvágy és középpontba kerülnek marcona férfiak, akik elhivatottan, mereven teszik a dolgukat, miközben fikarcnyi idejük sincsen arra, hogy a boldogok legyenek, vagy hogy egyáltalán normális életük legyen. Azzal a hatalmas különbséggel, hogy ezúttal 

Nolan amellett, hogy bizonyos értelemben saját eddigi filmjeit összegzi, kicsit mintha kevéssé vette volna a fáradtságot arra, hogy érdemben mondjon is valamit. 

Mert hiába a tekervényes történetmesélés, hiába a sok terminus technicus, hiába a rengeteg, dialógusban jelenlévő expozíció és szituáció-magyarázat, ha egyszer a szíve legmélyén ez a film nem más, mint egy tök egyszerű világmegmentős akciófilm. Nevezzük nevén a gyermeket: mint egy Craig-éra előtt Bond-film (merthogy biztosra veszem, fejben Nolan egy Bond-filmet készített, csak megspékelte a saját mániáival). 

Nolan ezúttal kevéssé törődött azzal, hogy kiglancolja karaktereit, legtöbbjük egy-egy szóval körbeírható (kivétel ez alól Elizabeth Debicki által megformált feleség, akinek történetszála rejti a legnagyobb potenciált ezt illetően, ám valahogy ez se lett megfelelő árnyaltsággal prezentálva). Hiába várjuk, hogy megtudjunk még többet A Főhősről, nem fogunk megtudni. Hiába várjuk azt is, hogy árnyaltabb képet kapjunk arról, miért akarja azt Kenneth Branagh, amit akar, nem fogunk kapni. Ami pedig a dialógusokat illeti, több ponton nagyon jól idomulnak a régebbi Bond-filmekhez: egyszerű, blőd báj jellemzi őket. A Tenet több szempontból tehát úgy gondolom az a film, ami okkal okoz enyhe csalódást Nolan rajongóinak. 

De akkor a Tenet egy rossz film? Semmiképpen. Ami különlegessé teszi a látottakat, az az, amiként Nolan mindezt kommunikálja. Mert az - lássuk be - tényleg fejvakarós, bizsergetően agyazós és bizonyos értelemben feljebb emeli az egész filmet több szinttel. A Tenet ennek folyamodványaként az a film, ami engem végig lekötött, szórakoztatott és több helyen meglepett. (Egy érdekes dolog: ha nem is tartom jobb filmnek az Eredetnél, jobban élveztem ezt.) Habár sokan vádolják a rendezőt azzal, hogy nincsen humora, itt több ízben bizonyította, hogy de van neki és igazából 

van abban valami úri huncutság, hogy egyetlen látványos jelenet kedvéért a rendező úr tropára vert egy igazi Boeing-et. Mert megteheti. Jó neki, hogy megteheti. Jó nekünk is, hogy nézhetünk ilyen kézműves dolgokat a nagyvásznon. 

Ahogy az is jó nekünk, hogy nézhetjük a karizmatikus John David Washington-t, amint elagyabugyál néhány rosszarcút egy étterem konyhájában, majd lazán - akár egy James Bond - szépen kisétál, megigazítja a gallérját és tovább áll. És végül, de nem utolsó sorban jó nekünk az is, hogy Washington és Pattinson (nagyon örülök, hogy egyre többen esélyt adnak a srácnak és bizonyíthatja tehetségét) így barátkozik a vásznon, amolyan szűkszavúan, mélabúsan, mint Mann Miami Vice mozifilmjében Crockett és Tubbs. Nincs idő világi bratyizásra, de van az a néhány pillanat, néhány perc, amikor tudjuk, érezzük: számíthat egyik a másikra. Az pedig végképp jó nekünk, hogy Nolan nem szarozik, ha akciójelenetekről van szó: autósüldözése zseniálisan intenzív és ötletes (csúcspontja a filmnek), a finálét pedig mindenképp újra kell nézni, mert annyira komplexen tálalta az egész szcenáriót mindennel együtt, hogy leginkább azon kattogtam, hogy éppen mi történik és miért. Végülis ennyit az egyszerűségről. 

Nem kétlem ugyanakkor azt, hogy második nézésre más hatást érne el. Lehet, hogy elmélyülne. Máshogy érnének az ingerek. De igazából akárhogy csűröm-csavarom, hiába nem éreztem, hogy sok érdemi mondandója lenne Nolannek, akkor is működik, akkor is érdemes látni és akkor is azt éreztem a két és fél óra alatt, hogy végig le vagyok bilincselve és élvezettel hagytam, hadd vigyen engem a cselekmény amerre szeretne. Mert sokszor egy történetnél nagyon sokat számít az, miként mesélik el, Nolan ebben a "hogyan"-ban mindig jó volt, ezt a filmet is képes volt érdekfeszítően, izgalmasan elmesélni. És úgy érzem, kevés olyan nagyköltségvetésű film készül, mint a Tenet. Ilyen pofátlanul tekervényes és a maga sajátos módján őrült, intenzív és hűvösen elegáns. Olyan ez a film, ami után jó érzés leülni beszélgetni, megvitatni a látottakat. Még akkor is, ha a Menyasszonyod hülyének néz azért, amiért mered egyszerű filmnek nevezni. Jó, hogy készülnek ilyen filmek.