Rejtőzködő gyöngyszem - The Watermelon Woman

Egy-két éve történt, hogy rábukkantam erre a címre, miközben pörgettem a Letterboxd listáit, ajánlásait, melyben női alkotók filmjeire hívják fel a figyelmét a kíváncsi filmrajongónak. Őszinte leszek, már maga a kuriózum-volta is felébresztette a kíváncsiságomat, lévén hogy egy fekete bőrű, leszbikus lány ült a rendezői székben (ezt több helyen kiemelik, sőt, úgy hirdetik a filmet, mint az első film, amelyet egy fekete bőrű, leszbikus lány rendezett). Belegondolva az amerikai filmiparba és annak helyzetébe, hiába látszik javulni a helyzet a régmúlthoz képest, még mindig kevésbé kapnak hangot ezen a színtéren bizonyos rétegek, csoportok - így talán érthető, hogy felcsillant a szemem. Elvégre filmrajongónak lenni egyet jelent azzal is, hogy örömmel fedezünk fel olyan területeket, amelyek eddig kvázi ismeretlenek voltak számunkra. És ha neadjisten ez a filmrajongó hozzám hasonlóan írogat is hébe-hóba (vagy nevezzem magam filmkritikusnak? oké, legyen), akkor ugye mintegy kutyakötelessége hogy felhívja az adott alkotásra a figyelmet.

A The Watermelon Woman 1996-ban jött ki és Cheryl Dunye rendezte. Dunye nevére rákerestem az imdb-n, hogy lássam, mely címek köthetők hozzá és egy tucatnyi számomra ismeretlen alkotás mellett olyanokat is feldobott a kereső, mint a Dear White People (valahogy adja magát, egyébként egyetlen epizódot rendezett csupán), valamint a hamarosan bemutatásra kerülő Lovecraft Country (szintén egyetlen epizód köthető hozzá). Dunye abból az indíttatásból kezdett el dolgozni filmjén, hogy rávilágítson a filmtörténelem olyan fekete bőrű színésznőire, akiket méltatlanul elfeledtek az emberek. Ebbéli kutatómunkája ébresztette rá arra, hogy bőven van mit tanulnunk a múltunkról és rájött, talán ha filmet készít ebben a témában (fekete bőrű nőként), akkor valamilyen hullámot elindíthat, amelynek során kicsit jobban elkezdi az embereket érdekelni a régmúlt filmjeinek ezen aspektusa. 

A The Watermelon Woman egy fiktív színésznő bemutatásán keresztül az ún. "mammy"-szerepekre "szakosodott" fekete színésznőkre összpontosít. A "mammy"-karakterek egyik leghíresebb példája az Elfújta a szél című filmben látható, ott Hattie McDaniel formálta meg ezt a típust - és legfőbb jellemzőjük, hogy folyton a konyhában szorgoskodnak, kiszolgálják a fehérnépet és teszik ezt végeláthatatlan türelemmel, jószándékkal és minden látható ellenvetés nélkül. A filmben prezentált színésznőt Watermelon Woman-ként aposztrofálják, ezen a néven találkozik vele főszereplőnk, aki Kevin Smith Clerks című filmjének főszereplőihez hasonlóan egy videotékában dolgozik (és akit maga Dunye formál meg). Cheryl filmrendezői ambíciókkal rendelkezik és első filmjének témájául ezt az általa imádott színésznőt választja - a film pedig azt mutatja be, hogy elszánt kutatómunkák folyamán miként ismeri meg egyre több és több oldaláról ezt az évek folyamán elfeledett hölgyet.

A film nagyon jól beilleszkedik a kilencvenes évek függetlenfilmes, kísérletező kedvű mozijainak sorába: Dunye alacsony büdzséből, mindössze 300 000 dollárból készítette el művét, de ami híján volt költségvetésben, azt pótolta szellemességben és kreativitásban. Az eredmény egy dokumentarista elemeket játékfilmes eszközökkel párosító szösszenet, amely párhuzamosan mutatja be magát a kutatómunkát, mutatja be a kész filmből való részleteket, illetve azt, amiként a főszereplő Cheryl éli hétköznapi életét. Laza szerkezetű film, sok szabálytalansággal és szabadossággal (megannyi jelenetnél megfigyelhető, hogy hirtelen végeszakad, pedig az ember még várná, hogy menjen tovább a film), vicces dialógusokkal és bár érződik rajta egyfajta kezdetlegesség, csiszolatlanság, az összkép mégis életszagú, frissítő hatású. Egyes témái mind a mai napig terítéken vannak több filmben/sorozatban (akár a Dear White People-ben), mint például az interracial vonzódás, illetve a fekete emberek szegregációja, de mindkettőt képes volt finoman (de nem szépelgősen) ábrázolni, anélkül hogy Spike Lee módjára gyomorszájon vágná az embert. Magát a másságot, a leszbikus közeget is szeretettel ábrázolja, hathatós reprezentációt szolgáltatva, emlékeztetve bennünket arra, hogy bár eltelt huszonnégy év a bemutatója óta, ez a vonal így, ilyen formában még mindig jóformán ritkaságnak számít és - ahogyan írásom elején utaltam rá -, kuriózumnak. További érdekesség egyébként, hogy ugyanebben az évben jött ki a Wachowski-nővérek (ekkor még fivérek) Fülledtség című debütáló munkája, amely film szintén kult-státuszba ért az idők folyamán és kifejezetten keblére ölelte az LGBTQ-közösség a leszbikus románcnak autentikus ábrázolása miatt (és persze a csavaros, vérbő és szexi történet végett). 

Nagyon megfogott ebben a filmben az, hogy a rendezőnő, Dunye szórakoztatva szeretett volna minket oktatni és ez sikerült is neki. Minden képkockájából sugárzik a filmkészítés és a filmek iránti szeretet, valamint az a vágy, hogy valamire felhívja a figyelmet, valamit mutasson nekünk, amit talán nem ismerünk. Ezen túl maga a tékás setting is különösen kedves volt a szívemnek, de ez nyilván annak is köszönhető, hogy én még abból a generációból származok, akik válogathattak a tékák polcain szereplő csupa izgalmas, érdekes film között. A The Watermelon Woman karakterei teljesen hétköznapi figurák, akikkel szeretettel bánik a rendező és kicsit olyanok, mint Kevin Smith tékás hősei, egyetlen fontos csavarral: csacsognak mindenféléről (kevésbé vulgárisan), épp csak Smith hőseivel ellenben Cheryl igyekszik aktív lenni és nem a seggén ülni. Mintegy jelezve, hogy ő nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egész álló nap csak a száját tépje és semmittevésbe oltsa magát. Mert bár apró csepp ő a tengerben, vállalása annál fontosabb és annál nemesebb. Ezt pedig a The Watermelon Woman finom humorral, lazán, szexin ugyan, de tagadhatatlanul érezteti. Hiszen lássuk be: ki tudja hány Watermelon Woman van még, amely felfedezésre és bemutatásra vár?

Nagyon hálás vagyok, hogy felfedeztem magamnak ezt a művet. És remélem Ti is megteszitek ugyanezt.