Amikor először láttam a Kék Bogár előzetesét a moziban a The Flash előtt, akkor a szemöldököm úgy a magasba repült, hogy a plafont is karcolta. Olyan volt az egész, mint egy kilencvenes évekből szalajtott olcsó tékás film, aminek nem kellett volna moziba kerülnie és amiről el nem tudtam képzelni azt, hogy bárkit őszintén érdekelne. Fun fact: a film eredetileg tényleg nem ment volna mozikban, csak az HBO Max streamingjére, a mondatom második felét pedig egy kollégám cáfolta, aki lelkesen várta, hogy láthassa, amint a Kék Bogár az igazságot osztja a nagyvásznon (spoiler: tetszett is neki).
A kritikusi fogadtatás végül meglepő módon nem volt olyan kritikán aluli, én pedig úgy gondoltam, hogy streamingre való felkerülésének apropójából magam is bevizsgálom. Ami jó hír, hogy Angel Manuel Soto rendezésében egy, ha nem is túl acélos, de vállalható és nézhető filmet fedezhettem fel. Egy olyan filmet, ami nem fog kedvencemmé válni, de találtam benne olyan elemeket, amik vitték a hátukon a bő két órás játékidőt (spoiler: semmi szükség nem volt egy ilyen hosszú játékidőre, másfél óra alatt ezt is könnyen le lehetett volna rendezni).
A történet egy fiúról szól, Jaime Reyes-ről (Xolo Mariduena), aki hosszas távollét után hazatér szülőföldjére, Palmera City-be (miután kitanulta a jogot), hogy családjával legyen és hogy megpróbáljon magának tisztességes állást találni. Meglepődve tapasztalja azonban, hogy családi vállalkozásuk befuccsolni látszik, a jövőjük egyre képlékenyebbnek tetszik, ezen pedig az sem javít, hogy egy mexikói családról beszélünk, így alapjáraton valamivel hátrányban vannak a többiekkel szemben. Jaime végül húgával egy befolyásos cég főnökasszonyánál talál munkát takarítóként, hogy aztán végül néhány szerencsés(?) véletlennek köszönhetően egy bizonyos, veszélyesnek és jövedelmezőnek titulált tárgy is a keze ügyébe akadjon. Ez a tárgy, amely egy tenyérnyi nagyságú kék bogár kinézetével rendelkezik, végül gyökeresen megváltoztatja Jaime és családjának egész életét.
A Kék Bogár egyik legszerethetőbb összetevője és egyik legnagyobb aduásza az a középpontban végighúzódó családi szál és annak dinamikája. Mexikó családról lévén szó nyilván benne van az is, hogy a Hollywood-i szuperhősfilmek javához képest még mindig unikálisnak hat, ha eltávolodunk a hagyományos, fehérbőrű férfiak és nők territóriumától. Itt pedig, túl ezen az unikalitáson, ad egy olyan pluszt a filmnek, ami könnyedén feledteti a hol rendkívül generikus, hol pedig egész egyszerűen csúnya látványvilágot, valamint az amúgy sematikus történetet.
Soto filmje, ahogyan Jon Watts Pókember-filmjei egy felnövéstörténetet mesél el és annak a keretében mutatja be hősének eredettörténetét. Az eredettörténet maga nem túl izgalmas, inkább építkezik közhelyekből, viszont a felnövéstörténet tartalmaz olyan elemeket, amik valami bónuszt képesek nyújtani. Mariduena Jaime-ként hitelesen és szerethetően hozza a fiatal, szerény és túlbuzgó tinédzsert, aki nem csak azzal próbál megbirkózni, hogy a családjának segítő kezet nyújtson, hanem azzal is, hogy újonnan kapott szuperképességeit és fegyverként viselkedő ruházatát kiismerje és valamennyire kordában tartsa. Mariduena elevensége és joviális karaktere ismerős lehet már azoknak, akik nyomon követik a Cobra Kai című kiváló harcművészeti sorozatot. Itt ugyan híján van annak a belső tűznek és dühnek, ami ott motiválja, de nem vesz el abból a tényből, hogy alapvetően egy szerethető jelenség a vásznon (illetve a tévé képernyőjén). Nem lehet amellett sem elmenni szó nélkül, hogy a tinédzserlét kínosságát is igyekeztek általa a filmbe csatornázni - így például a film egyik legkellemetlenebb, egyben egyik legautentikusabb jelenetében éppen merevedéssel küzd, amikor lánypartnere kiönti neki a szívét. Apróság, de jelentőségteljes apróság.
A film humora ugyan néha a komolyan vehetőség rovására megy, bizonyos jelenetekben a túltolt reakciók fejbekólintják a drámát (az első átváltozásnál ez határozottan elterelte a figyelmemet), de egy idő után hozzá lehet szokni. Némi lightos abszurditást is próbáltak villantani, amit a ruha ténye és az, hogy kvázi Cronenberg-filmekből inspirálódón magáévá teszi a gazdatestet. Ami az akciójeleneteket illeti, egy-két látványosabb elem belefért, mindegyiknek van egyfajta mulattató, FUN jellege, amely a kivitelezés középszerűségét képes kompenzálni. Kifejezetten tetszett, hogy a befejezésbe is képesek voltak valami emberit injektálni az egyik "big bad" karakterét (Raoul Trujillo) illetően - még ha picit alul exponáltnak is éreztem.
Összességében elvoltam vele, vannak szórakoztató pillanatai, de inkább egy nagyköltségvetésű B-filmnek mondanám, amit akár a kilencvenes évekből is szalajthattak volna (mínusz a főszereplők származását illető érzékenység). De ezzel esetünkben nincsen semmi baj.
(Még egy fun fact: a film feléig azt hittem a főgonoszra, hogy ő egy színésznő, aki nagyon hasonlít Susan Sarandonra és próbál úgy színészkedni, mint ő, majd kiderítettem, hogy ő TÉNYLEG Susan Sarandon.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése