A film Matildáról szól. Matilda egy különös kislány, akinek különlegességét szülei (Danny De Vito és Rhea Perlman) fogyatékosságként, idegesítő tulajdonságok halmazaként látnak csupán. Nem mintha bármikor is szándékoztak volna nyitni afelé, hogy egyáltalán megértsék, születését követően úgy vitték őt haza, mintha csak egy zsák krumpli lett volna, amit az embernek nincs kedve cipelni, dehát istenem, kell a vasárnapi ebédhez. Szóval járulékos probléma. Wormwoodék nem nagyon adtak a lánynak érdemi törődést, egy jelenetben kiderül, még arról sincs fogalmuk, éppen hány éves (már rég iskolába kellett volna adni), amikor pedig kiderül, hogy könyvtárba jár és kihozott egy tucat könyvet, akkor meg csak pislognak bután. Mert ugye minek olvasna valaki könyvet, ha egyszer bámulhatja a televíziót a családjával vacsora közben? Matilda (Mara Wilson) egy könyvmoly, aki hat évesen már Melville Moby Dick-jét olvassa, gyorsabban számol fejben nagy számokat össze, mintha valaki számológépet használna és az sem elhanyagolható, hogy közben telekinetikus képességeket is kezd kifejleszteni magában. Amikor végre iskolába kerül, lelkesen vág neki a megpróbáltatásoknak, arra azonban álmában nem gondolt volna, hogy az iskolaigazgató egy őrjöngő vadállat. De: legalább a tanárnője, Miss Honey (Embeth Davitz) emberségessége, kedvessége és melegsége kárpótolja őt az összes, gyerekként elszenvedett mindenféle abúzusért. Jöjjön az a családjától, vagy az igazgatónőtől.
A Matilda, a kiskorú boszorkány Roald Dahl azonos című ifjúsági regénye alapján készült. Ugyanarról a Dahl-ról van szó, aki A barátságos óriást, a Charlie és a csokigyárat (és annak folytatását), valamint A boszorkányokat is írta. A film rendezését pedig az a Danny De Vito vállalta magára, aki inkább színészként vívott ki magának elismerést és hírnevet, olyan rutinos rendezők elől véve el a lehetőséget, mint például Robert Zemeckis, vagy Richard Donner. Elnézve az eredményt, rosszul semmiképp nem jártunk. Sőt.
Felnőttként megnézve a filmet az egyik első dolog, ami szembeötlő lehet, hogy mennyire ellentmond egy klasszikus értelemben vett édes, mézesmázos gyerekfilm szabályainak. De Vito nem fél attól, hogy az alapanyagot és alapkoncepciót minden nyugtalanító és bizarr mivoltával átadja a nézőknek. Miss Trunchbull túlkapásai például abszurdan elemeltek, de azzal együtt is durvának hatnak: robosztus testalkatával eleve viszolyogtató jelenség, de minden egyes megnyilvánulása, kezdve a gyerekeken gyakorolt kalapácsvetéstől, egészen a fullasztószoba használatáig, aláhúzza ezt a fenyegető és ijesztő megjelenést. Az "elemelt" szót használtam, ami egyébként TÉNYLEG segít abban, hogy ne legyen megterhelő például gyerekként nézni mindezt, hogy kvázi rajzfilmszerű legyen a végeredmény. Nyilván ott lappang az egész filmben, a szülők viselkedésében, a művelt emberek lekezelésében, a tévéfüggőség ábrázolásában, az ominózus csokitorta felzabálásában és a játékbaba ellopásában, az azt övező izgalmakban. A rendező nem palástolja, alátámasztja sokszor a szokatlan kompozíciókkal is, amelyek csak megerősítik azt, hogy itt valami nagyon ferde, csúnyán elmozdult és szubjektív világkép szemtanúi lehetünk. De Vito ezen felül nem tagadja meg sem hőseitől, sem pedig nézőitől a bosszú kielégítő, katartikus érzését: Miss Trunchbull amennyire rohadék mindenkivel, annyira parádésan gonosz és megérdemelt az is, ahogyan végül megkapja a magáét. Szeretem, hogy nem szépeleg és cukiskodik a film ezt illetően, egyszerűen örömét leli sok minden között abban is, hogy szereplői elégtételt vesznek másokon és hogy az egész suli egy emberként adhatja vissza az összes agresszorkodást az igazgatónak. (Habár azért Matilda végül a szüleit - bármennyire tuskók - csak nem mártja be a nyomozóknál, akik napokig figyelik a házukat az apja illegális autókereskedése miatt.) Ezt nézve a tónus egészen sötétre mázolt, de pont ebben rejlik a különlegessége. Valamint abban, hogy ezt a sötétséget, ezt a kaján - mondjuk úgy - kárörömöt azzal vegyíti, hogy az olvasás, a különcség iránti szeretet, úgy en bloc az ezek iránti nyitottság fontosságát hirdeti. Úgy cuki, úgy imádnivaló és komfortos, hogy közben a bennünk lévő gonosz kis manót is megszólaltatja.
Imádom ezt a filmet, mert Mara Wilson egy tünemény, mert Embeth Davitz Miss Honey-ként talán a legelbűvölőbb fiktív tanárnő, mert Danny De Vito és Rhea Perlman (egyébként ők valóban házasok, 1982 óta) zseniálisan hozzák a kőegyszerű, tuskó házaspárt és mert Pam Ferris Trunchbull-ként rémálmokat gerjesztő. Ráadásul a filmet akár úgy is nézhetjük, mint egy lightosabb, picit pozitívabb végkicsengésűbb Carrie-t. Akár úgy is csinálhatjuk, hogy a gyerkőcünknek kapudrogként használjuk Stephen King művéhez, de talán ez már csak az én perverzióm.
Kedvenc fun fact a filmet illetően: Danny De Vito és Rhea Perlman annyira megkedvelték Mara Wilson-t, hogy többször is vendégül látták őt, gondját viselték, míg Wilson anyukája kórházi kezelésben részesült. Ezzel teljes kontrasztot állítva a filmbeli karaktereiknek. <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése