Szívmelengető abszurdizmus - Matilda, a kiskorú boszorkány (1996)

Eddig is nagyjából tisztában voltam azzal, hogy Danny De Vito rendezése fontos szerepet töltött és tölt be az életemben, de igazán csak most tudatosult bennem, hogy mennyire tudom szeretni még most, harminchárom éves fejjel is. Túl a nosztalgia faktoron, mely a gyerekként rongyosra nézett VHS okozott, a Matilda, a kiskorú boszorkány egész egyszerűen egy remek film, amely megfelelő arányban adagolja a groteszket, az abszurditást a szívmelengető üzenetekkel és attitűddel. 

A film Matildáról szól. Matilda egy különös kislány, akinek különlegességét szülei (Danny De Vito és Rhea Perlman) fogyatékosságként, idegesítő tulajdonságok halmazaként látnak csupán. Nem mintha bármikor is szándékoztak volna nyitni afelé, hogy egyáltalán megértsék, születését követően úgy vitték őt haza, mintha csak egy zsák krumpli lett volna, amit az embernek nincs kedve cipelni, dehát istenem, kell a vasárnapi ebédhez. Szóval járulékos probléma. Wormwoodék nem nagyon adtak a lánynak érdemi törődést, egy jelenetben kiderül, még arról sincs fogalmuk, éppen hány éves (már rég iskolába kellett volna adni), amikor pedig kiderül, hogy könyvtárba jár és kihozott egy tucat könyvet, akkor meg csak pislognak bután. Mert ugye minek olvasna valaki könyvet, ha egyszer bámulhatja a televíziót a családjával vacsora közben? Matilda (Mara Wilson) egy könyvmoly, aki hat évesen már Melville Moby Dick-jét olvassa, gyorsabban számol fejben nagy számokat össze, mintha valaki számológépet használna és az sem elhanyagolható, hogy közben telekinetikus képességeket is kezd kifejleszteni magában. Amikor végre iskolába kerül, lelkesen vág neki a megpróbáltatásoknak, arra azonban álmában nem gondolt volna, hogy az iskolaigazgató egy őrjöngő vadállat. De: legalább a tanárnője, Miss Honey (Embeth Davitz) emberségessége, kedvessége és melegsége kárpótolja őt az összes, gyerekként elszenvedett mindenféle abúzusért. Jöjjön az a családjától, vagy az igazgatónőtől. 

A Matilda, a kiskorú boszorkány Roald Dahl azonos című ifjúsági regénye alapján készült. Ugyanarról a Dahl-ról van szó, aki A barátságos óriást, a Charlie és a csokigyárat (és annak folytatását), valamint A boszorkányokat is írta. A film rendezését pedig az a Danny De Vito vállalta magára, aki inkább színészként vívott ki magának elismerést és hírnevet, olyan rutinos rendezők elől véve el a lehetőséget, mint például Robert Zemeckis, vagy Richard Donner. Elnézve az eredményt, rosszul semmiképp nem jártunk. Sőt. 

Felnőttként megnézve a filmet az egyik első dolog, ami szembeötlő lehet, hogy mennyire ellentmond egy klasszikus értelemben vett édes, mézesmázos gyerekfilm szabályainak. De Vito nem fél attól, hogy az alapanyagot és alapkoncepciót minden nyugtalanító és bizarr mivoltával átadja a nézőknek. Miss Trunchbull túlkapásai például abszurdan elemeltek, de azzal együtt is durvának hatnak: robosztus testalkatával eleve viszolyogtató jelenség, de minden egyes megnyilvánulása, kezdve a gyerekeken gyakorolt kalapácsvetéstől, egészen a fullasztószoba használatáig, aláhúzza ezt a fenyegető és ijesztő megjelenést. Az "elemelt" szót használtam, ami egyébként TÉNYLEG segít abban, hogy ne legyen megterhelő például gyerekként nézni mindezt, hogy kvázi rajzfilmszerű legyen a végeredmény. Nyilván ott lappang az egész filmben, a szülők viselkedésében, a művelt emberek lekezelésében, a tévéfüggőség ábrázolásában, az ominózus csokitorta felzabálásában és a játékbaba ellopásában, az azt övező izgalmakban. A rendező nem palástolja, alátámasztja sokszor a szokatlan kompozíciókkal is, amelyek csak megerősítik azt, hogy itt valami nagyon ferde, csúnyán elmozdult és szubjektív világkép szemtanúi lehetünk. De Vito ezen felül nem tagadja meg sem hőseitől, sem pedig nézőitől a bosszú kielégítő, katartikus érzését: Miss Trunchbull amennyire rohadék mindenkivel, annyira parádésan gonosz és megérdemelt az is, ahogyan végül megkapja a magáét. Szeretem, hogy nem szépeleg és cukiskodik a film ezt illetően, egyszerűen örömét leli sok minden között abban is, hogy szereplői elégtételt vesznek másokon és hogy az egész suli egy emberként adhatja vissza az összes agresszorkodást az igazgatónak. (Habár azért Matilda végül a szüleit - bármennyire tuskók - csak nem mártja be a nyomozóknál, akik napokig figyelik a házukat az apja illegális autókereskedése miatt.) Ezt nézve a tónus egészen sötétre mázolt, de pont ebben rejlik a különlegessége. Valamint abban, hogy ezt a sötétséget, ezt a kaján - mondjuk úgy - kárörömöt azzal vegyíti, hogy az olvasás, a különcség iránti szeretet, úgy en bloc az ezek iránti nyitottság fontosságát hirdeti. Úgy cuki, úgy imádnivaló és komfortos, hogy közben a bennünk lévő gonosz kis manót is megszólaltatja. 

Imádom ezt a filmet, mert Mara Wilson egy tünemény, mert Embeth Davitz Miss Honey-ként talán a legelbűvölőbb fiktív tanárnő, mert Danny De Vito és Rhea Perlman (egyébként ők valóban házasok, 1982 óta) zseniálisan hozzák a kőegyszerű, tuskó házaspárt és mert Pam Ferris Trunchbull-ként rémálmokat gerjesztő. Ráadásul a filmet akár úgy is nézhetjük, mint egy lightosabb, picit pozitívabb végkicsengésűbb Carrie-t. Akár úgy is csinálhatjuk, hogy a gyerkőcünknek kapudrogként használjuk Stephen King művéhez, de talán ez már csak az én perverzióm. 

Kedvenc fun fact a filmet illetően: Danny De Vito és Rhea Perlman annyira megkedvelték Mara Wilson-t, hogy többször is vendégül látták őt, gondját viselték, míg Wilson anyukája kórházi kezelésben részesült. Ezzel teljes kontrasztot állítva a filmbeli karaktereiknek. <3

Szerethető slendriánság - Kék Bogár (2023)

Amikor először láttam a Kék Bogár előzetesét a moziban a The Flash előtt, akkor a szemöldököm úgy a magasba repült, hogy a plafont is karcolta. Olyan volt az egész, mint egy kilencvenes évekből szalajtott olcsó tékás film, aminek nem kellett volna moziba kerülnie és amiről el nem tudtam képzelni azt, hogy bárkit őszintén érdekelne. Fun fact: a film eredetileg tényleg nem ment volna mozikban, csak az HBO Max streamingjére, a mondatom második felét pedig egy kollégám cáfolta, aki lelkesen várta, hogy láthassa, amint a Kék Bogár az igazságot osztja a nagyvásznon (spoiler: tetszett is neki). 

A kritikusi fogadtatás végül meglepő módon nem volt olyan kritikán aluli, én pedig úgy gondoltam, hogy streamingre való felkerülésének apropójából magam is bevizsgálom. Ami jó hír, hogy Angel Manuel Soto rendezésében egy, ha nem is túl acélos, de vállalható és nézhető filmet fedezhettem fel. Egy olyan filmet, ami nem fog kedvencemmé válni, de találtam benne olyan elemeket, amik vitték a hátukon a bő két órás játékidőt (spoiler: semmi szükség nem volt egy ilyen hosszú játékidőre, másfél óra alatt ezt is könnyen le lehetett volna rendezni). 

A történet egy fiúról szól, Jaime Reyes-ről (Xolo Mariduena), aki hosszas távollét után hazatér szülőföldjére, Palmera City-be (miután kitanulta a jogot), hogy családjával legyen és hogy megpróbáljon magának tisztességes állást találni. Meglepődve tapasztalja azonban, hogy családi vállalkozásuk befuccsolni látszik, a jövőjük egyre képlékenyebbnek tetszik, ezen pedig az sem javít, hogy egy mexikói családról beszélünk, így alapjáraton valamivel hátrányban vannak a többiekkel szemben. Jaime végül húgával egy befolyásos cég főnökasszonyánál talál munkát takarítóként, hogy aztán végül néhány szerencsés(?) véletlennek köszönhetően egy bizonyos, veszélyesnek és jövedelmezőnek titulált tárgy is a keze ügyébe akadjon. Ez a tárgy, amely egy tenyérnyi nagyságú kék bogár kinézetével rendelkezik, végül gyökeresen megváltoztatja Jaime és családjának egész életét. 

A Kék Bogár egyik legszerethetőbb összetevője és egyik legnagyobb aduásza az a középpontban végighúzódó családi szál és annak dinamikája. Mexikó családról lévén szó nyilván benne van az is, hogy a Hollywood-i szuperhősfilmek javához képest még mindig unikálisnak hat, ha eltávolodunk a hagyományos, fehérbőrű férfiak és nők territóriumától. Itt pedig, túl ezen az unikalitáson, ad egy olyan pluszt a filmnek, ami könnyedén feledteti a hol rendkívül generikus, hol pedig egész egyszerűen csúnya látványvilágot, valamint az amúgy sematikus történetet. 

Soto filmje, ahogyan Jon Watts Pókember-filmjei egy felnövéstörténetet mesél el és annak a keretében mutatja be hősének eredettörténetét. Az eredettörténet maga nem túl izgalmas, inkább építkezik közhelyekből, viszont a felnövéstörténet tartalmaz olyan elemeket, amik valami bónuszt képesek nyújtani. Mariduena Jaime-ként hitelesen és szerethetően hozza a fiatal, szerény és túlbuzgó tinédzsert, aki nem csak azzal próbál megbirkózni, hogy a családjának segítő kezet nyújtson, hanem azzal is, hogy újonnan kapott szuperképességeit és fegyverként viselkedő ruházatát kiismerje és valamennyire kordában tartsa. Mariduena elevensége és joviális karaktere ismerős lehet már azoknak, akik nyomon követik a Cobra Kai című kiváló harcművészeti sorozatot. Itt ugyan híján van annak a belső tűznek és dühnek, ami ott motiválja, de nem vesz el abból a tényből, hogy alapvetően egy szerethető jelenség a vásznon (illetve a tévé képernyőjén). Nem lehet amellett sem elmenni szó nélkül, hogy a tinédzserlét kínosságát is igyekeztek általa a filmbe csatornázni - így például a film egyik legkellemetlenebb, egyben egyik legautentikusabb jelenetében éppen merevedéssel küzd, amikor lánypartnere kiönti neki a szívét. Apróság, de jelentőségteljes apróság.

A film humora ugyan néha a komolyan vehetőség rovására megy, bizonyos jelenetekben a túltolt reakciók fejbekólintják a drámát (az első átváltozásnál ez határozottan elterelte a figyelmemet), de egy idő után hozzá lehet szokni. Némi lightos abszurditást is próbáltak villantani, amit a ruha ténye és az, hogy kvázi Cronenberg-filmekből inspirálódón magáévá teszi a gazdatestet. Ami az akciójeleneteket illeti, egy-két látványosabb elem belefért, mindegyiknek van egyfajta mulattató, FUN jellege, amely a kivitelezés középszerűségét képes kompenzálni. Kifejezetten tetszett, hogy a befejezésbe is képesek voltak valami emberit injektálni az egyik "big bad" karakterét (Raoul Trujillo) illetően - még ha picit alul exponáltnak is éreztem.  

Összességében elvoltam vele, vannak szórakoztató pillanatai, de inkább egy nagyköltségvetésű B-filmnek mondanám, amit akár a kilencvenes évekből is szalajthattak volna (mínusz a főszereplők származását illető érzékenység). De ezzel esetünkben nincsen semmi baj. 

(Még egy fun fact: a film feléig azt hittem a főgonoszra, hogy ő egy színésznő, aki nagyon hasonlít Susan Sarandonra és próbál úgy színészkedni, mint ő, majd kiderítettem, hogy ő TÉNYLEG Susan Sarandon.)

Tom Hanks a világ ellen - Az ember, akit Ottónak hívnak (2022)

Az ember, akit Ottónak hívnak az a fajta film, amiről kellemes dolgokat olvastam, mégsem éreztem különösebb késztetést arra, hogy megnézzem. Egészen addig a pontig, amikor feleségem több percnyi böngészést követően szépen megállt Tom Hanks-nél és felvetette, nézzük meg. Mivel pedig alapvetően mindenféle filmre vevő vagyok, erre sem tudtam nemet mondani, kíváncsian vártam, hogy mit tartogat nekünk a jó öreg Hanks. 

Az ember, akit Ottónak hívnak egy csendes kis városkában játszódik, ahol minden szomszéd ismeri egymást, mindenki köszön mindenkinek, ahol mindenkinek megvannak a maga kis napi rutinjai és Te mindegyiket ismered. Kedves, zárt közösség. Néhányaknak ideális, másnak kész rémálom. Ebben a közösségben kényszerül élni Otto (Tom Hanks), aki a cselekmény nagy részében igyekszik válogatott eszközökkel megölni magát, de valaki a környezetében mindig elbasz valamit, valaki mindig kimondva-kimondatlan segítségre szorul. Ő pedig segít. Nem szívjóságból, inkább az mozgatja őt, hogy képtelen végignézni, amint valaki valamit szarul csinál. De olyan is előfordul, hogy éppen más életét kell megmentenie, miközben éppen ő a sajátjának szeretett volna véget vetni. Otto valahol olyan kaliberű karakter, mint Walt Kovalsky a Gran Torino-ban: mindketten egyedül maradtak egy olyan környezetben, amely alapvetően nyitna feléjük, de ők köszönik szépen, inkább a magányt választják és a cinizmust. És bár alapvetően mindkettejük olyan pozícióból indul, ahonnan nem lehet látni a kiutat, mégis megvan bennük mélyen az a bizonyos emberség. A lehetőség, hogy kellemes társaság legyenek. 

Otto leginkább újdonsült szomszédainak (Mariana Trevino és Manuel Garcia-Rulfo) köszönhetően zökken ki szép lassan szürke hétköznapjaiból és szuicid hajlamából. Egy mexikói házaspárról van szó, akik őszinte érdeklődéssel, diszkrét tolakodással építik fel a férfival a kapcsolatot. Otto ellenáll, idegesítőnek tartja őket, a férjet egy teszetoszának (még parkolni se tud normálisan) de tudjuk jól, hogy csak ideig-óráig lehet nemet mondani egy olyan nőnek, aki akkor is visz neked ételt, amikor nagyobb fasz már nem is lehetsz. 

Marc Forster filmjének alapja egy svéd film (Az ember, akit Ovénak hívnak), aminek alapja egy világszerte szeretett, azonos című regény, amit Fredrick Backman írt. A svéd filmet nem láttam, a regényt sem olvastam, így Forster változata számomra az első találkozás ezzel a történettel, de semmiképp nem bánom, sőt: ezek után tartok tőle, hogy nehezen fogok tudni elvonatkoztatni Hanks alakításától, ha éppen sorra veszem az előző iterációkat. A film kellemesen és szakértőn kiegyenlített arányban adagolja a szentimentálisabb szcénákat olyan jelenetekkel, amik Otto mizantropiáját komikusabb stílusban támasztják alá. Az "élvezetes" és a "kielégítő" kifejezés azt hiszem, megfelelően jellemzik a filmet. Hiszen fene tudja miért, de valahogy mindig szórakoztató nézni valaki olyat filmben, sorozatban, aki ellenséges, cinikus viselkedést folytat embertársai ellen. Talán azért lehet ennyire élvezetes és kielégítő, mert kimond és tesz olyan dolgokat, amiket mi magunk nem merünk? Azt hiszem, annyi ember vesz minket körül, hogy folyamatosan szociális érintkezésekre vagyunk ítélve, éppen ezért megkönnyebbülést okoz az, ha egyszer csak legalább helyettünk valaki úgy tesz, mintha magasról leszarná ezeket a kimondott/ki-nem-mondott elvárásokat. Otto ilyen. És így, hogy az a Tom Hanks alakítja, aki sok filmjében egy végtelenül szerethető, pozitív karaktert formált meg, külön bónusz. 

Szeretem azonban, hogy megszokott, kellemesen kiszámítható módon, a komikus mogorvaság mögött kirajzolódik egy olyan ember tragédiája, akit a végére legszívesebben magamhoz öleltem volna. A film lassan fedi fel a drámát (bár azt egészen korán megtudjuk, hogy a felesége meghalt, mivel a sírjához kimegy panaszkodni a többiekre), flashbacket formájában teszi ezt, amelyek bemutatják a fiatal Ottót. Ezekből megtudjuk, hogy Otto még fiatalon beleszeret egy lányba, akivel egy vonaton találkozik (miután a lány elejtette a könyvét, a fiú pedig észrevette és egy vonaton érte utol) és akivel a kapcsolatát a film igyekszik minél minimálisabb romantikus fanfárral ábrázolni. Megmutatja, hogy a fiú csóró és vonatjegyre is alig telik neki, sőt, az első randivacsorán direkt már otthon eszik, hogy a lányt olyan ételre tudja meghívni, ami neki a leginkább szimpatikus (felkészülve arra is, hogy a legdrágábbat választja). Picit megengedi persze magának a film, hogy klasszikus módon behódoljon a nagy műfaji elvárásoknak, például az első csókot illetően, de ez még arányaiban abszolút belefér a koncepcióba. A romantikus gesztusokat a színészek is igyekeznek minél földhöz ragadtabban kezelni, így a megszokotthoz képes sokkal földhöz ragadtabbnak éreztem az eredményt. És rendkívül szépnek. Truman Theodore Hanks, aki a fiatal Ottót alakítja (és aki egyébként Tom Hanks fia) minden színészi képzettség nélkül hozza a szerepet, pont annyi fésületlenséggel és természetességgel, amit a szerep megkíván. Rachel Keller ugyan a feleség szerepében relatíve kisebb szerephez jutott, de jelenléte így sem elhanyagolható. Szerettem, ahogy a kettejük kapcsolatát ábrázolta a film, mert szerelmüket, egymás iránti elhivatottságukat igazinak éreztem, átélhetőnek, maximálisan tudtam vele azonosulni. Így pedig az a tragédia, ahová végül kifutott a cselekmény, még szívfájdítóbbnak hatott. 

A film legjobb pillanataiban Hanks mogorva cinizmusának megvillantása mellett a közösség összetartó erejére is nagy hangsúlyt fektet. Otto szomszédjai lehet, hogy néha idegesítőek, de jószándékúak és segítőkészek, hősünk pedig még éppen időben kap észhez, hogy nem kellene mindig lehurrogni őket, ha éppen a rossz oldalán állnak a járdának. Persze, ehhez szükség van számtalan öngyilkossági kísérletre, súrlódásra és rég szerzett sebek feltérképezésére, egy kóbor macskára, valamint egy transznemű mellékkarakterre. Ez utóbbit illetően megállapítottam magamban, hogy mindig szívet melengető, amikor a világ legmogorvább embere éppen kiáll azok mellett, akiket a társadalom a margó szélére állít. Ahogyan az is végtelenül kielégítő tud lenni, amikor egy ilyen cinikus, mogorva fószer a történet végére összekapja magát és szépen elkezd rendet rakni saját magában és környezetében. A film nagyon jól tudja ezeket a gombokat nyomogatni, jó ütemben teszi ezt és finom katarzissal tálalja. Tetszik az is, hogy a film úgy tud vállaltan szentimentális lenni, hogy közben nem veszíti el a humorát és képes hatalmas mosolyt csalni az arcomra (az egyik legjobb poén, ami Mariana Trevino zseniális reakciója miatt válik zseniálissá, az éppen egy kórházi ágynál ér révbe).

 A végén a könnyek elkerülhetetlenek, de elegánsan, saját szellemiségéhez hűen volt képes ezt abszolválni. Szép. Tényleg szép. 

Így vagy tökéletes - Barbie (2023)

Amikor először híre ment annak, hogy a tervezett Barbie-mozifilmet az a Greta Gerwig fogja írni és rendezni (férjével, Noah Baumbach-al karöltve), aki a Lady Bird-öt és a Kisasszonyokat is készítette, egyből bizakodó voltam. Nem mintha bármi érdek fűzne engem egy Barbie-filmhez, sose érdekelt a karakter semmilyen módon, de úgy gondoltam, ha valaki ki tud hozni belőle valami izgalmasat, személyeset és érdekeset, az pont Greta. Mégpedig azért, mert első két filmjével is képes volt ezt megtenni és azok után mertem állítani, hogy részemről aztán egy telefonkönyvet is megfilmesíthet, valószínűleg azt is hatalmas érdeklődéssel fogom venni. 

Szerencsére a film ténylegesen jó lett és nem csupán hiú reményeket ápoltam, az meg csak hab a tortán, hogy végül olyan marketinget kerekítettek köré, aminek hatására még többen elkezdték izgatottan várni. Fel lehet tenni persze félig vicceskedve, ironizálva a kérdést, hogy ha nincsen Nolan Oppenheimere, mint ellenpont, akkor mennyire tűnik sokak számára érdekesnek (mert hogy sötétség nélkül a fény is csupán egy láthatatlan valami - csak hogy filozofikusabb talajra lépkedjünk), de ez majdhogynem lényegtelen. Az embereknek érezhetően kellett valami túltolt, színes, szagos rágógumi film. A Barbie pont ilyen. És még annál is több. 

A történet szerint Barbie (Margot Robbie), aki tökéletes világát éli tökéletes külsővel Barbie Land-en a többi tökéletes Barbie-val egyetemben, egy nap arra ébred, hogy valami nem stimmel. A halálra gondol, sarkai leérnek a földre, bőre narancsbőrös lesz és egyáltalán nem érzi magát jól a bőrében. Hamar elmegy ahhoz az emberhez, aki általában ki tudja gyógyítani a selejtes babákat nyavalyáikból, az ő tanácsára pedig elutazik a való világba, hogy találkozzon azzal az emberrel, aki éppen játszik vele. Mert a regenerálódás kulcsa abban lehet. A tanácsnak eleget téve elindul a nagy kalandra és vele tart hűséges hódolója Ken (Ryan Gosling) is. 

A való világba érve Barbie csalódottan szembesül azzal, hogy a világ nem olyan tökéletes hely, mint az ő kis fészke: a nők nincsenek igazán megbecsülve, a férfiak nyálcsorgatva taperolnák őt le a nyílt utcán, az a kép pedig, amit ő képvisel pedig finoman szólva is kiment a divatból. Az a szándék, hogy a Barbie-k által a világ a nők számára egy szebb és jobb hely legyen, kudarcot vallott. 

Van-e helye Barbie-nak ebben a tökéletlen világban? Van-e helye a tökéletesnek, egy kicicomázott ideának egy olyan világban, amiben csupa sérült énképpel rendelkező nőnek kell nap-mint-nap szembenéznie saját magával és a társadalommal? Ilyesmi kérdésekre keresi a választ Greta Gerwig filmje, miközben picit a férfi-női ellentéteket is felülvizsgálja a szatíra, valamint olykor a paródia eszköztárát felhasználva. 

Jó volt látni, hogy Gerwig ezúttal maximálisan csatasorba állítja a humorát, ami itt, ebben a filmben egy nagyon elborult, sokszor zsibbasztó, de mindig megmosolyogtató, legjobb pillanataiban pedig végtelenül vicces formában rajzolódik ki. Már a nyitójelenet is zseniális, amelyben a 2001: Űrodüsszeia egy klasszikus jelenetét alakítja át: ezt már a trailerben is ellőtték, de így, teljes formájában még zseniálisabb és még ütősebben hat. Tökéletes indikátora mindannak az őrületnek és kreativitásnak, ami ezt követően kerül a filmvászonra. A Barbie olykor rendkívül harsány, már-már rajzfilmszerű élmény, stilizált díszletekkel és karikatúra-szerű karakterekkel (nyilván nem mindenki az, de sokan vannak), de hiba volna egy üresfejű, csupanevetés filmmel összekeverni. Nem, a Barbie fontosabb vonalaiban nagyon szépen egybecseng a Lady Bird-ben, valamint a Kisasszonyokban is pedzegetett témákkal. Itt is pellengérre kerül a női önazonosság, a függetlenség, a nemi sztereotípiákkal, elvárásokkal való szembeszegülés, valamint - bár itt ez relatíve kisebb figyelmet kap - az anya-lánya kapcsolatok dinamikája is ugyanúgy megjelenik. 

Az, hogy feminista film a Barbie, enyhe jelzőnek hat, a második harmadától erőteljesen reflektál arra, hogy milyen nehézségekkel, képtelen elvárásokkal kell a nőknek szembenéznie. Egy jelenetben például egy hosszú, szenvedélyes monológgal megtoldva teszi mindezt, ami sokak számára soknak és túl szájbarágósnak hathat. De egyrészről: a film stílusa van annyira extrém, hogy nem lóg ki ez a fajta direkt megfogalmazás. Másrészről: ezt a humorával, a szellemességével abszolút ellensúlyozza - ha esetlegesen valakinél tényleg fejfájást okozna. Ezen kívül jó adag humorral húzza be a patriarchátus ideáját is, bemutatva annak potenciális toxikusságát, miközben fonák módon azt sem hagyja szó nélkül, hogy alapvetően Barbie Land-ben tényleg másodlagos szerepet kapnak a Kenek. Aminek egyszer érdemben változnia kell. Ennek azonban semmiképp sem az a módja, hogy egyik napról a másikra eltüntetnek mindent, amit a nők felépítettek maguknak. 

Ami miatt még megfogott a film, az Greta Gerwig "hangja", az az emberségesség, amit képes átvinni a legnagyobb bohóckodások közepette is. Több jelenetben megvillantja ezt a képességét, akár ha arra a jelenetre gondolunk, amelyben Barbie egy padon ülve döbben rá, hogy az emberi szépségnek mennyi árnyalata van, akár ha a fináléra, melyben megható módon teszi le voksát a rendezőnő a tökéletlen emberi lét mellett. A Lady Bird és a Kisasszonyok után tehát ismét sikerült megérintenie engem, az érzéseimet. Annak pedig külön örülök, hogy mindezt tette úgy, hogy egyik jelenetben még egy túlstilizált, musical-betétként is funkcionáló farokméregetésbe torkolló tengerparti férfibunyót láthattunk. Így kell ezt. 

A színészekről pedig annyit, hogy Ryan Gosling tényleg annyira vicces, mint mondják (miközben túltolt férfiaskodása mellett egy gyermeklelkű, szánandó figurát is képes életre kelteni), Margot Robbie pedig szintén nem csupán külleme miatt tökéletes a szerepre. Amilyen ügyesen hozza az archetipikus Barbie-t, olyan elegánsan formálja meg a nőiség rejtelmeire és az emberi lét ellentmondásosságaira rádöbbenő nőt. Bár tény, kettejük között a látványosabb színjátszás egyértelműen Goslingé. 

Firka egy világ ez - Huncut világ (1992)

Amikor 1988-ban kijött a Roger nyúl a pácban című film, akkor az mindenkinek jó volt. Érthető módon a stúdiók fejesei is elkezdtek agyalni, miként lehetne még meglovagolni ezt a sikert, hogyan lehetne leutánozni a csodát. Amikor pedig a Paramount-hoz bekopogott Ralph Bakshi (a Tűz és jég, valamint A Gyűrűk Ura rajzfilm változatának rendezője) azzal, hogy van neki egy animációs-élőszereplős horrorfilm ötlete, akkor természetes, hogy felcsillant a szemük. 

Eddig minden szép és jó, de ahogyan az sokszor megtörténik a filmiparban, jöttek más emberek is, leginkább azzal a céllal, hogy picit faragjanak a forgatókönyvön, átírják azt, hangsúlyt és hangnemet váltsanak. Így pedig, ami eredetileg egy R-besorolású, durvább film lett volna, az végül egy olyan, alacsonyabb korhatáros alkotássá vált, amely még így sem nevezhető gyermekbarátnak - pedig a szándék az lett volna, hogy eladhatóvá váljon az egész család számára. 

A Huncut világ egy második világháborúból hazatért veteránnal indul (akit az arcátlanul fiatal Brad Pitt formál meg), aki a harcmezőről végre hazatér szerető anyjához. Önmagát egy motorral lepi meg, amellyel édesanyját el is viszi egy körre - annak tiltakozása ellenére -, aminek aztán súlyos következményei lesznek: egy részeg sofőr miatt balesetet szenvednek, amit ugyan Frank túlél, anyukája viszont szörnyethal. Ezt követően, még a baleset helyszínén valami furcsaság történik: Frank egyszercsak egy rajzolt világban találja magát. Innen ugrunk jópár évet, amikor újra találkozunk hősünkkel, aki egyfajta detektívként van jelen, akinek feladata, hogy véletlenül se legyen több ugrálgatás a két világ között. 

Ebben a világban megismerjük Hollie Would-ot, a saját magát extrémen szűk ruhában illegető nőt, valamint egy rakás másik, furcsa, abszurd rajzolt karaktert, akik benépesítik ezt a sötét tónusú, látható szabályok nélküli világot. Mindeközben megismerünk egy képregényrajzolót, aki még a való világban van és aki papírra vetette ezt az ún. Menő világot. Őt olykor meglátogatja Hollie, csábítgatva őt a maga univerzumába, aminek aztán eleget is tesz Jack. 

Nehéz leírni a film sztoriját és fő alapvetését anélkül, hogy ne hangozzon túlságosan infantilisnek, de azt hiszem, ezt el kell engednem: a film lényege az, hogy mindenki meg akarja dugni Hollie-t, Hollie pedig szintén ezt akarja tenni mindenkivel, de főleg Frank-kel és Jack-kel, a két humanoiddal. Frank egyik fő feladatának tekinti, hogy ezeket a szexuális aktusokat megakadályozza, hiszen azoknak beláthatatlan következményei lehetnek a világuniverzumot illetően. Amikor mégis megtörténik a dugás, értelemszerűen vissza kell valahogy fordítani a folyamatot. 

A Huncut világot olyan volt nézni, mintha egy kamaszfiú zavarodott, nedves és végtelenül kanos lázálmába kaptunk volna bepillantást. Zavarbaejtő, minden értelemben romlott és problematikus, de valahogy mégsem lehet elfordítani a fejünket. Egy részről becsülöm azt az animációt, az animációban rejlő sötét és cinikus fantáziát, azt a szertelenséget, ami körülvette azt, de végig azt éreztem, hogy nem egy igazi filmet nézek, hanem egy filmbeli filmet. Egy filmet, amiben mondjuk Brad Pitt egy színészt alakít és kitaláltak neki valami őrülten hülye filmszerepet és annak csináltak volna egy egészestés verziót. Furán hangzik? Meglehet, de azt érzem, adekvát a Huncut világ egészét nézve. Hiába törekedtek egyébként arra, hogy alacsonyabb legyen a korhatár, ez a film alapvetően elbaszott fejben (ez nem értékítélet, inkább szimpla tényközlés), így az eredmény ha nem is erőszakos, de annyira szexuálisan kiéhezett és infantilis, hogy annak a gyereknek, akit véletlenül elvittek rá a moziba, egész biztosan rengeteg kérdése lett a stáblista legördülte után. 

A film hemzseg a szexizmusban is, Hollie Would karaktere tényleg nem áll másból, mint abból, hogy huncutul kacsintgat és hangot ad szexuális étvágyának. Bár meglehet ez egy karikatúra is akarhatott lenni, nem annak csapódik le, ahhoz túl egyszerű és egybites a körítése. Egy biztos, ma ez a film ebben a formában egészen biztosan nem készülne el, ahhoz túl slendrián és túl felelőtlen az összkép. Vagy elkészülhetne, de akkor egy jóval kiforrottabb filmnek kellene lennie, ami nem csak alibinek használja a sztorit. Másfél órás játékideje alatt a film ugyan valamennyire megismerteti velünk a világot, annak lakóit, de érdemi, drámai erővel bíró tétet nem képes felhelyezni a palettára, ahogyan a főszereplő traumájával, valamint a képregényrajzoló büntetett előéletével se tud sok mindent kezdeni. Előbbi pedig jó táptalajt biztosíthatott volna egy komplex karakter számára, aki próbál menekülni a való világból egy annál furcsább, irreálisabb valóságba. Erre azonban egyszer történik reflektálás, az sem érdemi, plusz, ezzel az atmoszférával, amit a film biztosít és gerjeszt, valahogy össze sem fér az a fajta személyes dráma. 

Minden negatívuma ellenére a film a maga módján izgalmas. Izgalmas egy kísérletként, izgalmas megnézni, hogy miként próbálták meglovagolni a Roger nyúl a pácban sikerét és miként próbált egy nívós alkotó érvényesülni ebben az élőszereplős firkavilágban. Van a filmnek egy sajátos atmoszférája, van neki egy amolyan éjfélutáni vibe-ja: el tudom képzelni, hogy gyerekként, éjjel titokban megnézni ezt a filmet egészen bizsergető és szokatlan élmény lett volna. Szeretem azt a tényt, hogy Brad Pitt-et ilyen filmben is lehet látni, ahogyan a főként drámaibb szerepeiről ismert Gabriel Byrne is bevállalta, hogy nyálát csorgatja egy rajzfilmfigura láttán. Kim Basinger pedig, mint élőszereplős változata a szexi firkának, nos, egyszerre hálás és hálátlan szerep. Egy biztos, ha valaki szereti az obskúrus filmeket és szereti látni, hogy bizonyos színészek milyen érdekes szerepvállalásokkal éltek karrierjük elején, annak abszolút ajánlom. 

Újraírni a múltat - The Flash

Finoman szólva is elég nehéz szülés volt ez a film. Több rendező is lemorzsolódott a projektről, több író, mostanra pedig már a DCU-t is más vezeti, mint aki akkor, amikor megtörtént a film bejelentése. Most, hogy végre elkészült, felkerült a nagyvásznakra, igazából függetlenül attól, hogy a fogadtatása anyagilag nem lett túl acélos, fellélegezhet mindenki, akinek köze volt hozzá. Végre ott van. Visszavonhatatlanul. Nincs több halasztás, nincs több várakozás, kirakták, meglett, hátra lehet dőlni. Hogy ez a film és szerény anyagi vonzata mennyiben fogja befolyásolni a DCU elkövetkezendő éveit, a James Gunn felügyelete alatti kreatív irányítást, azt nehéz megmondani. Nyilván nem indulnak előnnyel, de előnyükre legyen mondva, hogy innen igazából tényleg bármerre el lehet mozdulni. Csak nagyobb hátszelet kellene biztosítani, kevesebb botrányokkal megcincált főszereplőt és talán egy jobb sztorit. Na de erre mindjárt rátérek. 

A végül Andy Muschietti rendezésében elkészült film végre arra a karakterre összpontosít, aki eddig a nagyjátékfilmekben csak vicces mellékszereplő szerepét töltötte be. Barry Allennek (Ezra Miller) pedig ezúttal partnerei nélkül kell, hogy helytálljon a nagyvilágban (habár a nyitójelenetben azért csak összefut Batmannel és egy másik Liga-taggal), ami azt jelenti, hogy ezúttal egy szimpla világmegmentés helyett arra koncentrál, hogy édesapja nevét tisztára mossa a bíróságon egy bizonyítékkal, amely komoly fegyvertény lehet. A tétek ezúttal kisebbnek tetszenek, ez máris egy jó alap, gondoltam magamban, jó vonalon indul a film. Flashback-ek formájában megismerhetjük a kicsi Barry-t és azt, hogy milyen szerető-gondoskodó viszonyban volt édesanyjával és édesapjával, ezzel aláhúzva a veszteség fájdalmát és éreztetve velünk nézőkkel, hogy mi is motiválja hősünket. Amikor egy véletlen gyorsulás folytán kiderül számára, hogy relatíve könnyűszerrel képes áttörni az idősíkok korlátait, új lehetőségek nyílnak meg előtte és minden jótanács ellenére elhatározza, ilyenmódon fogja tisztázni édesapja nevét és ha már ott van, hát édesanyja életét is megmenti. 

A film problémafelvetése, melynek lényege, hogy ha van rá lehetőségünk, jogunkban van-e megmásítani a múltat, ha nem is újkeletű, de bőven ad arra okot, hogy rezonáljon vele a néző. Mind vagyunk úgy, hogy egy múltbéli ilyen vagy olyan fajsúlyú dolgot szívesen megváltoztatnánk, de ilyenkor nem gondolunk bele az ezzel járó következményekbe. Ha az adott esemény megváltozik, sok minden más is megváltozhat, még több olyan dologgal, amelyet megjavítani kényszerülnénk, mígnem az egész csak egy kaotikus foshalmaz lesz. Barry nem gondol bele a következményekbe, visszamegy az időben és helyrehozza az adott problémát, visszatérve az időben pedig arra lesz figyelmes, hogy nem csak hogy egy másik évbe tért vissza, de ráadásul nem is a saját idősíkjába. Így amikor találkozik a másik Barry-vel, rájön, hogy az a bizonyos foshalmaz talán nagyobb, mint elsőre gondolta volna. Össze kell tehát fogjon a másik Barry-vel (aki fiatalabb, ütődöttebb és felelőtlenebb nála), hogy visszakerüljön saját idősíkjába, ez azonban egyáltalán nem olyan egyszerű. 

A film eddig a pontig még szórakoztató módon ötvözi a zsibbasztó, olykor gyermeteg humort a maga Vissza a jövőbe verziójával és önfeledt erőfitogtatással, Ezra Miller pedig mind az infantilis, mind pedig az érettebb, tapasztaltabb Barry szerepében egyaránt remek. És mondom ezt úgy, hogy alapvetően eddig nem feltétlen volt a kedvencem ebben a szerepben. A cselekmény aztán elkezd áttérni egy másik vágányra, ugyanis képbe kerül Bruce Wayne, aki ebben az univerzumban Michael Keaton képében van jelen, Barry-éknek pedig tőle kell segítséget kérniük, hogy visszacsinálják a galibát. Mindeközben Zod tábornok és csapata is megjelenik a látóhatáron, aminek kivédéséhez pedig szükség van Superman-re. Hogy őt megtalálják, szintén szükséges Batman segítségét kérni. Ahogy ezt így leírom, még jobban kiviláglik, hogy pontosan mi a bajom ezzel a filmmel: hogy ezen a ponton egész egyszerűen félresöpri a központi drámát és fontosabbnak tartja azt, hogy elmókázzon a régi Denevéremberrel és hogy újralátogassa az Acélember konfliktusát, ezúttal egy másik karakter, Supergirl asszisztálásával. Ezzel teljesen eltávolodunk attól a morális dilemmától, ami a múltbéli dolgok megváltoztatásából adódik, eltávolodunk Barry és édesanyja kapcsolatától és kapunk valami mást, amit nem mondom, hogy nem volt szórakoztató nézni, de izgalmasnak kevésbé mondanám. Keaton-t persze jó volt újra látni, szerepében méltóságteljes, megjelenésében ott van minden egyes, a Batman visszatér óta eltelt év és tényleg olyan, mintha ki sem esett volna a szerepéből. Ezra Millerrel együtt pedig kellemesen hozzák a mester és tanítványa duót, miközben az alá-felérendeltségi viszony helyett inkább mellérendeltség van jelen. 

Ez a szegmense a filmnek egy részről tovább mélyíti a két Barry közötti kapcsolatot, de ennél tovább mélységekben nemigen megy, kapunk egy hanyagul elénk vetett háttértörténetet Karáról (aki, ha jól értelmeztem Superman kuzinja), Kara pedig hiába mutat jól a vásznon, Sasha Calle hiába szimpatikus, feleslegesnek éreztem a jelenlétét és nem volt megalapozott. Félúton behozni egy újabb karaktert, akivel aztán érdemben kevésbé foglalkozol, nem túl jó döntés. És nem, az "érdemben" alatt nem azt értem, hogy nem rúg szét elég segget, ez a része megvan. Supergirl vagány mozdulatokkal, lazán helyrerak egy egész hadsereget, nagy kár, hogy ez a jelenet inkább tűnik egy videójátéknak, semmint egy élőszereplős akciófilmnek. Éppen ezért sterilnek éreztem és dacára a kívánt érzelmi hatásnak a végkimenetelnek, végig érdektelen maradt a fontosabb rétegeiben. 

Mire a film végére érünk természetesen újra visszatér a kiindulópontra, de a megoldása nem feltétlen ihletett, inkább kimerül abban, hogy rácsodálkozunk a cameókra (ezek közül egyik-másik tényleg simogatja a geek-lelket), miközben tobzódunk a CGI-képorgiában. 

Mindezek ellenére szórakoztató filmnek éreztem, amolyan agyra és szemre kalibrált rágóguminak, ami picit olyan érzetet ad, mintha érdemben adna neked ízélményt, de ez az érzés gyorsan elszáll. Mindenesetre el lehet vele lenni, okoz némi örömöt, vannak jó húzásai, zakkant humora többnyire betalált nálam, látványával többnyire nem volt bajom (még ha azoknál a lebegőfejes részeknél ki is lógott a lóláb), a nyitójelenetet kifejezetten bírtam és jó volt ismerős arcokat látni. De egy jó Ezra Millernél, a felsorolt dolgoknál és minimális érzelmi töltetnél azért több kellene egy igazán jó filmhez. Ez így csak egy jókedélyű szuperhős-összeröffenés, amiben a vélt és valós nosztalgia viszi el a legfőbb prímet. 

Mennyi Pókember! Mennyi inger! - Pókember - A pókverzumon át

Imádom Pókembert. Ebből nem nagyon csinálok titkot, aki ismer valamennyire, az tisztában van azzal, hogy a szemeim őrülten elkezdenek csillogni, ha a falmászóról esik szó. Nem, nem olvastam el az összes képregényt, amit kiadtak vele, még csak az összes rajzfilmsorozatot se néztem végig (de azért néztem), de azóta, hogy 2002-ben, 12 évesen láttam moziban a Sam Raimi-féle első Pókembert, meg vagyok áldva ennek a karakternek az imádatával. 

Habár megvannak a magam preferenciái, alapvetően úgy vagyok a Pókember-filmekkel, illetve a különböző verziókkal, hogy mindegyiket másért ugyan, de tudom szeretni. A Tobey Maguire-filmekben nagyra becsülöm az egyéni stílusjegyeket, amit Sam Raimi belecsempészett a filmekbe, valamint azt, ahogyan Peter Parker szerencsétlenségét és már-már kóros nerd-ségét ábrázolta. Andrew Garfield filmjeit a címszereplő szimpatikussága miatt szeretem, valamint amiatt, hogy olyan érzékenyen és átélhetően vitték vászonra a közte és Gwen Stacy között kialakult románcot, barátságot. Tom Holland Pókembereit pedig azért, mert bohókásak, könnyedek és bár történetmesélésben nem feltétlen jeleskednek, bőven megvannak az erősségeik. Ha a három verziót össze kellene még hasonlítanom és bizonyosfajta konzekvenciát kényszerülnék levonni, akkor erre jutnék: Raimi-nél még érezhető volt, hogy jelen volt egy erőteljes, konkrét vízióval rendelkező történetmesélő aki vízióját képes volt átültetni mozgóképre, addig Mark Webb a két filmjével már ezzel két tűz közé került (ott a stúdió rátenyerelt az ötleteire), míg Jon Watts-nál már elértünk oda, hogy teljesen ugyanúgy néznek ki és viselkednek a filmjei, mint az összes többi MCU-mozi. És ezt most érthetjük mind jó, mind rosszabb értelemben. 

Na de...

Most nem az élőszereplős filmekről van szó. Mégis muszáj volt kicsit felvezetnem ezzel. A 2018-as Irány a pókverzum ugyanis, ha már rangsorolást hajtunk végre, akkor nagyjából első helyre repíti magát. Nem csak azért, mert koncepciója vadnak, frissnek és egyedinek hat, de azért is, mert a megvalósításban is követi ezt és minden egyes jelenettel képes rákontrázni az előzőre. Pluszban pedig, tökéletes esszenciáját adta magának Pókembernek, a "nagy erő nagy felelősséggel jár"-jeligének, valamint úgy en bloc a szuperhősködésnek. Most pedig ennek elkészült a folytatása, ami ugyan nem ad teljes történetet (lévén, jövőre érkezik majd a sztori másik fele, itt cliffhangerrel búcsúzunk a karakterektől), de helyette ad minden mást, ami szem-szájnak ingere. 

Ismét felvesszük hát a fonalat Miles Morales-szel (Shameik Moore), aki a film szerint már egy ideje javában űzi a pókemberkedést, miközben iskolai tevékenységeiben nem jeleskedik túl jól. Szülei aggódnak miatta, folyton mindenhonnan elkésik (ez amolyan Pókember-szokás) és az sem segít, hogy a hormonjai is elkezdtek vadul kiburjánzani. Amikor életében ismét feltűnik Gwen Stacy (Hailee Steinfeld), alias Póklány, akkor érthetően felcsillan a szeme és bár gyorsan kiderül, hogy a helyzet nem feltétlenül olyan romantikus, mint azt gondolja, azért örül, hogy újra találkozik titkos szerelmével. Mindeközben Pókunk összecsap egy egyszeri, "hétgonosza" jellegű figurával, Folttal (Jason Schwartzman), akiről kiderül, sokkal többet rejt magában, mint elsőre látszik. Ja és nem mondtam még, egy titkos, Pókemberekből álló társaság egy bizonyos Miguel O'Hara (Oscar Isaac) vezetésével próbálja befoltozni a multiverzumokon keletkező réseket, elkapni az univerzumokon átlébecoló rosszfiúkat. 

Már ebből is érződik, hogy a folytatás egyáltalán nem veszi vissza a tempót, az eredmény pedig legalább annyira zizegős, ingergazdag és pofátlanul kreatív, mint amennyire elődje volt. A gyeplő itt minden tekintetben még lazábbra van engedve, az alkotók valószínűleg elfogyasztották a világ összes Pókember-tartalmát, mert olyan elánnal adják vissza a befogadott történeteket, karaktereket, különböző univerzumokat, hogy azon nem lehet mást csinálni, mint ámulni. Vannak ugyan nyugodtabb pillanatok, jelenetek, de még ezekben a jelenetekben is van némi szédítő érzés (kiváltképp abban, amikor Miles és Gwen romantikusan ülnek a város felett egy felhőkarcolóról lelógva, fejjel lefelé), valami iszonyatosan kreatív és bizseregtető. Az új film egyébként jóval többet foglalkozik Gwennel, mondhatni az ő története ez. Eleve az ő bemutatkozójával indul a film és jóval nagyobb betekintést nyerünk az ő életébe, apjával való viszonyába és a hősködéssel való kapcsolatába - ez pedig egy újabb, izgalmas perspektívát ad az összes történésnek. 

Tetszik azonban, hogy a sok történés, formai kalandozás közepette sem feledkezik meg A pókverzumon át arról a drámai központról, ami élteti igazán az eredményt. A film egyik központi témája ismételten a hőslét és annak viszontagságai, de ezúttal picit tágítják a kérdéskört és jobban ráfekszenek a személyes traumákra, a kivédhetetlen tragédiákra, amelyek életünket, sorsunkat formálják. Tudjuk mi is nagyon jól, hogy akárhány Pókember-történetet nézünk, mindig jelen van egy Ben bácsi, akinek el kell távoznia, mindig van halál és mindig van megtanulandó lecke. Itt sincs ez másként, erre reflektál a film és teszi ezt értőn, intelligensen. Miles mindent megtesz azért, hogy a tragédiákat (legyen az bármilyen formájú) elhárítsa, ezzel pedig részben ellene megy a sors törvényeinek, részben pedig megmutatja, hogy a hős éppen attól hős, hogy törekszik a legjobbra, akkor is, ha minden ellene szól. A film felveti annak kérdését is, hogy mennyire nevezhető egyáltalán hősnek az, aki azon van, hogy ezek a bizonyos sorsformáló tragédiák a helyükön maradjanak - nyilván a válaszadásban nem ás olyan mélyre, de már maga a kérdésfelvetés is kellően izgalmas. 

Ezúttal még több Pókemberrel találkozunk, ami még több különálló, egyedi animációnak, stílusnak ágyaz meg. Találkozunk egy punk Pókemberrel, aki minden megnyilvánulásával, megmozdulásával rendszerkritikus hangot üt meg, találkozunk egy indiai Pókemberrel, akinek élete minden szegmense a helyén van, kivéve, hogy szerelmének apja ellenzi a lányával való kapcsolatát. De van itt egy éppen állapotos Póknő, aki motorral közlekedik, van egy 2099-es Pókember (akinél nagyon szerettem, hogy bár eszközei megkérdőjelezhetők, mégis rendkívül karizmatikus és tudod, hogy a szíve mélyén jó ember és jót akar) és egy ponton jelen van az összes létező Pókember, aki éppen hősünket üldözi. Szerettem, hogy megkaptuk a klasszikus Peter Parkert is, akinek ugyanolyan fárasztó, gyík-humora van, mint régen, még most is, hogy köntösben, kisbabát babusgatva jelenik meg a játékidő ráeső részében. 

Az akciók szédítő iramban száguldják meg az agyat és minden érzékszervünket, Daniel Pemberton zenéje közben jó értelemben szétbombázza a hallójáratainkat dögös-hősies taktusaival, míg az érzelmi töltet ugyan nem olyan nagymértékű, mint az előző filmben, mégis nagyon jól működik. Miles tipródása átélhető, kötődése szüleihez méginkább, a valakihez való tartozni akarás tényével pedig szintén lehet azonosulni. Nem kell ahhoz Pókembernek lenni, hogy átérezd: milyen jó lenne olyan csapat tagja lenni, akik befogadnak, akik hasonlítanak hozzád. És ez egy másik fő témája a filmnek. Megtalálni a magunk útját, a magunk társaságát, rálelni a saját történetünkre, karakterívünkre. Ez ráhúzható mind Miles-ra, mind Gwen-re, és éppen ezért, az ő kettősük, az ő ráébredésük miatt várom nagyon a folytatást. 

Ez a film a tökéletes példája annak, hogy a szuperhősfilmek lehetnek kreatívak, érzelemdúsak és izgalmasak is. Nem szabad leírnunk őket, mert akkor leírjuk a Pókverzumot és társait is. Ez pedig, valljuk be, hiba lenne.