Helló, régi én - Rossz versek

Te mit tennél akkor, ha találkoznál gyerekkori éneddel? Vajon büszke lennél rá? És fordítva vajon büszke lenne rád? Büszke lenne azokra a döntéseidre, amit életed során hoztál? Vagy egy tökön rúgás lenne a reakció mindarra ami vagy és mindarra a lehetőségre és esélyre, amelyet eltékozoltál? Reisz Gábor filmjének egy jelenetében főszereplőjét, Tamást konkrétan megverik álmodozó, fiatalkori énjei, mert se költő, se rocksztár nem lett belőle. Helyette reklámokat gyárt, amit egész életében ki nem állhatott, ennek tetejébe pedig még a barátnője is szakított vele. Született lúzer, nem? Persze. A Rossz versek Tamásról szól, akivel szakít a barátnője, ő pedig elkezd gondolkodni azon, hogy miért is történt ez.

A film egy pontján ennek fényében felmerül a kérdés: mi is a szerelem? És tényleg: mi is az tulajdonképpen? Csoda, mely nem múlik el? Vagy éppen ellenkezőleg: olyan csoda, mely múlékony és pont ebben a múlékonyságban van az ereje? A Rossz versek egy félrement párkapcsolat miértjeit vizsgálja. Ahogyan vizsgálta 1979-ben az Annie Hall, 2000-ben a Pop, csajok, satöbbi és 2009-ben az (500) nap nyár. Mindhárom film főhőse tépelődő, sebeit nyalogató férfi, aki egészen a gyerekkorig kénytelen visszamenni azért, hogy megfejtse: miért olyan szerencsétlen a lányoknál. Miért jutott neki osztályrészéül az, hogy folyton elbassza, hogy a lányok folyton elhagyják és hogy folyamatosan hiú ábrándokat kergessen maga előtt? Alvy Singer végül színdarabban fejezi ki magát és ír hepiendet Annie-vel való története végére, Rob magába néz és rájön, hogy csinálnia kell valamit az életben, majd visszaszerzi a lányt, Tom pedig arra jön rá, hogy nem egyetlen igaz-szerelem létezik az életben. Több EGYETLENNEK kell esélyt adni ahhoz, hogy ráleljünk a boldogságra. Hogy mit tanul meg Tamás? A film végére érve talán azt, hogy valamit mindig el fog baszni. Ha ott is hagyja a munkahelyét, amivel képtelen azonosulni, hát az exének szánt levendulával teli dobozt bombagyanús tárgyként szépen lefoglalják a hatóságok. A kérdés az, hogy megéri-e önmarcangolni és depresszióba zuhanni. 

A Rossz versekről nehéz úgy beszélni, hogy közben az ember ne gondoljon vissza saját gyerekkori énjére, hiszen Reisz Gábor filmjének főhőse szabadon járkál ki és be a múltjában, emlékeibe hívja bizonyos életszakaszainak énképeit, csalódásait. Az első szerelmeket, az első csalódásokat, a kínos családi vacsorákat, az énkeresést. Nem könnyű (és talán nem is érdemes) úgy néznem ezt a filmet, hogy ne gondoljak vissza az én múltamra, hogy ne jussanak eszembe saját ügyetlenkedéseim a szerelem terén. Hogy ne gondoljak azokra a ki nem mondott és kimondott gondolatokra, az érzésre, hogy egy másik közösségbe érve majd minden szebb lesz és jobb és a kiábrándulásra, hogy dehogyis lesz jobb, minden ugyanolyan marad, csak pepitában. [Persze azóta kiderült, hogy az élet csak szép és az élet csak jó, hiszen idén kilencedik éve, hogy boldog párkapcsolatban élek, köszönöm szépen. Innen csókoltatom tizenéves énemet, aki ábrándozott folyton ilyenekről.] Mindezzel csak azt szeretném mondani, hogy több éve már, hogy vonzódok a hasonló jellegű filmekhez és mind a mai napig úgy érzem, hogy ezek a filmek, ezek a karakterek valahol egy cipőben jártak velem. Tudom, nem léteznek. De mégis, akiket képviselnek, azok hús-vér emberek. [Más részről irgum-burgum, amiért ezekben a filmekben a női karakterek többnyire el vannak nyomva szegény, tépelődő férfitársaik árnyékában!]

Ami Reisz Gábor filmjét illeti, már az első tíz percben éreztem, hogy szeretni fogom és ez az érzés kitartott egészen a végefőcímig. Nem csak azért, mert eszembe juttatta a fentebb említett kedvenceimet, de azért is, mert túl azon, hogy működik egyfajta hommage-ként, alapvetően olyan film ez, melynél érezhető a személyesség és az, hogy az író-rendezőnek megvan a maga perspektívája. Megvan a maga kis csomagja erről az egész szerelmesdiről és ezt a csomagot most szépen, kicsit átkötve, kicsit átrendezve nyújtja át nekünk (érdekes tény, hogy a rendező egyben a főszereplő is). Kicsit talán azért, hogy okuljunk. Kicsit talán azért is, hogy tessék, lássuk, jöhetnek itt a repdeső szuperhősök és jöhet a Vin Diesel a szuperkocsijaival, még mindig, ezek fényében is mekkora törés tud lenni, ha valakivel szakítanak. Törés volt tegnap, törés ma és törés lesz holnap is, amíg pedig lesz megfelelő platform, addig mindig fognak jönni az alkotóművészek és elmondják a maguk tapasztalatát, a maguk véleményét. Mi pedig figyelni fogunk, mert...Nos, mert kicsit néha mind egy cipőben járunk és néha mindannyiunk szívét összetörik, vagy mi törjük össze a másikét, de a szívvel, azzal az átkozott szívvel mindig történik valami.

De elkalandoztam...

Miért ajánlom annyira a Rossz verseket? Első körben azért, mert bár mentalitásában olyan, mint a rendező első filmje, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, filmnyelvileg emez sokkal invenciózusabb, témáját illetően jóval kiérleltebb. Emlékezzünk vissza az Annie Hall azon jeleneteire, amelyben az idősebb Alvy Singer meglátogatja múltjának helyszíneit, vagy amikor az iskolapadban ül, pár sorral odébb pedig a fiatalkori énje figyel a tanító nénire. Ez a film pontosan olyan, csak másfél órás verzióban. Minden egyes jelenet minden egyes helyszíne potenciális átjáróháznak minősül a múltba, minden egyes jelenet potenciális ürügy arra, hogy alámerüljünk a főszereplővel együtt szerelmi törekvéseinek és ifjonti ambícióinak a gödrébe. A jelenetek tele vannak ötlettel, vizuális geggel, melyet a filmnyelvi eszközös változatos használatával léptet életbe: beszéljünk akár a jelenkor szürke tónusairól, akár a gyerekkor olykor stilizáltabb megjelenítéséről (lásd: a Gyöngyhajú lány-jelenet), vagy éppen a levendulamező romantikájáról, ami vagy virágba borult, vagy nem. Nosztalgikus hangvétellel, viccesen, szomorúan-őszintén beszél a fiatalkori hülyeségekről és a felnőttkori balfékeskedésről. Aranykeretbe foglalja a boldog éveket, ön-analizál, menekül egyik idősíkból a másikba, egyik szerelemből a másikba, néha kamaszként anyázva későbbi, megkeseredett énjét. Ez az ötletesség, ez a vizuális sziporka tökéletesen aládúcolja a rendező mondandóját mind a szerelemről, mind a múltról. És igen, arról, hogy a múltunk határozza meg azt, hogy kik vagyunk és néha szükségszerű alászállni a mögöttünk álló évek történéseibe, érzéseibe ahhoz, hogy képesek legyünk meghatározni, hányadán állunk saját magunkkal és a bennünk lévő érzésekkel. Ami pedig Reisz Gábor rendezőt illeti, nem tudom, mit fog csinálni legközelebb, de legyen akárhogy, ezt a filmet szívembe zártam és örömmel fogom újra és újra elővenni. 

A film elérhető az HBO GO kínálatában, illetve DVD-n is kiadásra került!