Többször volt alkalmam már hangoztatni, hogy Köbli Norbertet az egyik legtehetségesebb, ma dolgozó magyar forgatókönyvírónak tartom. Mondom ezt úgy, hogy inkább csak a játékfilmes munkásságát követem figyelemmel, hiszen A tanár-ból összesen egy epizódot láttam (aranyos volt, de nem több), a legutóbbi, Balsai Móni nevével fémjelzett Alvilágból pedig két epizódig jutottam. Nem azért, mert annyira rossz volt, távolságtartásom inkább annak tudható be, hogy nehezebben veszem rá magamat arra, hogy ún. darálásba fogjak és rövid időn belül letudjak sorozatokat. Filmjeit azonban igyekszek mindig időben megnézni és általában nem is szoktam csalódni bennük. Forgatókönyvein érződik, hogy olyan ember írja, aki érti a történetek szerkezetét és aki maga is szereti a filmeket, nem csupán valamilyen külső megfelelési kényszerből körmöli őket. Visszatérő témája filmjeinek a magyar történelem, ami pedig még ezen túlmenően jellemzi az az, hogy a magyar filmesek java részével ellentétben előszeretettel burkolja bele egy-egy zsánerbe ezeket a történelmi filmjeit. Mondhatnánk úgy is - ha mégoly pejoratívan hangzik is -, hogy hálivúdi módra írja forgatókönyveit. Ezt azonban mindenképp bóknak szánom, mert ez az attitűd számomra sokkalta inkább azt mutatja, hogy íróként képes felmérni mi az, ami működik és mi az, ami a nagyközönség számára könnyedén dekódolható, szórakoztató és izgalmas. Magyarán képes volt felismerni: a műfajiság nem ördögtől eredendő.
Az Apró mesék a II. világháború után játszódik, Magyarországon. Főszereplője Hankó Balázs (Szabó Kimmel Tamás), aki szélhámosként járja a háború által szétszakított családokat, embereket, és rég eltűnt szeretteikről mesél nekik. Hazugságok ezek, melyekkel azonban - ahogyan azt a film női főszereplője, Judit megfogalmazza -, reményt ad ezeknek az embereknek. Ők pedig cserébe neki kosztot vagy kvártélyt, esetleg pénzt. Jó üzlet. Történetünk elején már rezeg alatta a léc, egy ízben kis híján elverik őt, de nem adja fel az életvitelt, tovább megy a következő "kuncsafthoz". A hölgybe (Kerekes Vica) éppenséggel véletlenül botlik, amint az erdőben menekül, ő pedig kisfiával együtt fegyvert fog rá, mert éppen a területükre tévedt. Balázs kimagyarázza magát - ahhoz nagyon jól ért -, rövidesen pedig azon kapja magát, hogy a hátrahagyott feleségnek rég eltűnt férjéről mesél. Egyetlen hiba csúszik csak a számításaiba: az asszony átlát rajta, a férjét pedig legszívesebben vagy soha nem látná viszont, vagy ha mégis, akkor inkább holtan.
Ami személy szerint leginkább megfogott a filmben az az egésznek az olajozottsága. Köbli Norbert író és Szász Attila rendező szakértő módon vezeti a cselekményt és tankönyvbe illő eleganciával, magabiztosan adagolja a feszültségkeltő elemeket. Filmjük a noir-filmek stílusjegyeit hívja emlékezetünkbe már a főcímmel is, mely fekete-fehérben, harmincas-negyvenes évek mozgóképes alkotásaira emlékeztető nagy, figyelemfelkeltő betűtípusaival adja meg az alaphangot. Itt még ugyan tarthatunk attól, hogy az egész nem lesz más egy merő stílusfitogtatásnál, de szerencsére erről szó sincs. Az író érti azt, hogy ezek a stíluselemek semmit sem érnek azzal, ha nincsen meg hozzájuk a megfelelő talaj, a talaj pedig itt a karaktereket, valamint az azok közötti viszonyrendszert jelenti. Hankó, ha morálisan nem is áll a helyzet magaslatán, de a szituációk, a konfliktusok, melyekbe kerül, mindenképp izgalmassá, érdekessé, mitöbb, szerethetővé teszik őt. Szabó Kimmel egyébként tökéletesen hozza a jóképű szélhámos figuráját, akinek a szeme sarkában végig ott van egyfajta burkolt, óvatos sunyiság. Tudjuk, hogy lókötő, de azt is érezzük, hogy többre hivatott. Természetesen - ahogyan az a nagykönyvben meg van írva - jobbik énjét partnernője hozza ki belőle. A Kerekes Vica által megformált Judit egy stramm nő (már az első megjelenésével megnyer magának), aki átlát a linkeskedésen és aki ennek ellenére - vagy éppen ezért -, elkezd vonzódni az idegen férfihoz. Egymásba szeretnek, majd amikor úgy tűnik, túl jó minden, a színen megjelenik az eltűnt férj (Molnár Levente). A talaj azonban csak lassan kezd el forrósodni, hogy aztán fokozatosan egyre égetőbb és égetőbb legyen a helyzet. Hankó karaktere pedig ezt követően újabb akadályokba ütközik, melyek leküzdésének tétje nem más, mint saját morális iránytűje és érzelmei Judit irányába. Itt pedig külön kiemelném Molnár Levente játékát, aki minimális eszköztárral hozta ki a legtöbbet a karakterből és faarcú megjelenésével volt képes fenyegetővé válni.
A cselekmény nagyjából úgy alakult, ahogyan arra számítottam, de ezt mégsem bántam egy percig sem. Mindvégig volt a jelenetekben annyi kétértelműség, amennyi éppen kellett a feszültség fokozásához (ki hazudik és kinek?), a három színész interakciói pedig csendesebb pillanataikban is sokatmondóak, intenzívek voltak (a táncjelenet, a vacsorajelenet, a borotválkozás). A film sokban támaszkodik a színészekre és a párbeszédekre, éppen ezért óriási szó, hogy nem ment át holmi unalmas, gyér kamaradrámába, hanem végig úgy éreztem, történik valami, halad előre a cselekmény. Rengeteget nyomott a latban a zenei aláfestés is, amelyet magyar filmek esetében ritkán szoktunk (szoktam) kiemelni, itt viszont a maga régivágású hangzásvilágával (Pacsay Attila és Parádi Gergely érdeme) folyamatosan ellátta a funkcióját és ébren tartotta a figyelmet és egekben a pulzusszámot. Ami azt illeti, ha szabad ilyet írni, a legtöbbször úgy éreztem, még maga Alfred Hitchcock is elégedetten csettintene a látottakon.
Mindent összevetve élek a gyanúperrel, hogy Köbli Norbert a legjobb forgatókönyvét tette le az asztalra (eddig nálam a Félvilág vezetett) és abban pedig száz százalékig bizonyos vagyok, hogy ennél jobb film nem készült scriptjéből - ez utóbbi pedig minden kétséget kizáróan Szász Attila érdeme, aki az Örök tél után ismét bizonyította, hogy van helye az iparban. Kettejüknek és az értő, rutinos színészi játéknak köszönhetően bő másfél órán keresztül azt éreztem, biztos kezekben vagyok és rábízhatom magamat ezekre az alkotókra. Jó érzés volt. Még több ilyet szeretnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése