A nemzetközi helyzet egyre fokozódik. A szituáció egyre keserűbb, de legalább a filmek itt vannak nekünk és ha ideiglenesen is, de néminemű menekvést, gyógyírt jelenthetnek a sok búra és bajra. Ajánlok is párat, folytatva a múltkori listámat.
Shaun of the Dead (2004)
Lássuk be, a mostani helyzetre sokan egyből a zombikra asszociáltunk. Hiába, így működik a filmrajongó elméje, ha megjelenik egy betegség, jön egy világjárvány, egyből kapcsolódási pontokat keres az agyában, ezzel is próbálja feldolgozni a cudar valóságot. És nincs ezzel semmi baj, amíg egészséges keretek között tesszük mindezt és közben odafigyelünk másokra, mások érzéseire. És ha már zombikat emlegettem, úgy sokunknak eszébe jutott/juthatott Edgar Wright első nagyjátékfilmje, a Shaun of the Dead (bocsánat, nem írom le a magyar címet). A Shaun of the Dead nem csak egy pazar zombifilm, de egy pazarul vicces zombifilm is, amely térdcsapkodósan szellemes dialógusokkal és zseniálisan kiötölt vizuális gegjeivel vesz le még mindig a lábamról. Arról nem is beszélve, hogy a Simon Pegg/Nick Frost páros tankönyvbe illő kémiával brillírozik és ontja a poénokat (és szórja a bakelitlemezeket és isszák a sört és ütik-vágják a zombikat...bocsánat, a "z"-betűs szót nem mondjuk ki). Ha pedig újráztunk ebből, akkor érdemes tovább menni és beiktatni egy kis Hot Fuzz-t. Garantáltan mosolyt csal mindkét film az ember arcára és egészen biztosan feloldódunk kicsit tőle. Csak épp sajnálni fogjuk, hogy nem tudunk leugrani a pubba egy pofa sörre.
Ének az esőben (1952)
Egyrészt azért ajánlom, mert szeretem a musicaleket és muszáj volt valami műfajba vágó filmről írnom. Másrészről egy jó musical mindig jót tud tenni a meggyötört léleknek (kivéve ha annak a filmnek Táncos a sötétben a címe), pláne akkor, ha abban a musicalben Gene Kelly ropja a ropnivalót és énekli az énekelnivalót. Az Ének az esőben vitán felül a műfajának egyik legjobb darabja: telis-tele van pazarul koreografált tánc- és énekbetétekkel, remek poénokkal, sok-sok vidámsággal, szerelemmel és még sok minden más jósággal. Rég láttam Stanley Donan musicaljét, de azóta is többször eszembe jut a Good Morning című dal, ahogyan Debbie Reynolds, Gene Kelly és Donald O'Connor előadják, ahogy táncolnak, bolondoznak, mintha semmi más nem számítana. Vagy a jelenet, melyben az új technikával próbálkoznak és amelynek zökkenőmentes volta okoz jónéhány vidám pillanatot. Ez utóbbihoz természetesen hozzátartozik, hogy a sok éneklés közepette nyújt egy kis betekintést abba, hogy milyen lehetett az átállás a némafilmekről a hangosfilmekre (nyilván ez az egész stilizált, de valami képet akkor is ad a helyzetről), milyen nehézségekkel kellett szembenézniük az addig sztárokként funkcionáló színészeknek és hogy milyen áldozatokkal járt mindez. Tökéletes film. Tökéletes akkor is, ha be vagy zárva egy szobába, mert jókedve, optimizmusa és rózsaszínköd-látásmódja abszolút ragadós.
Kisasszonyok (2019)
Mert Greta Gerwig filmje ugyan a sokadik adaptációja Louisa May Alcott 1868-ban íródott könyvének, de olyan lelkesedéssel meséli el újra ugyanazt a történetet, mintha ő lenne az első a sorban (pedig már 1917-ben készült egy némafilm Alexander Butler rendezésében). A Kisasszonyok nem csak egy pazarul kivitelezett film remek színészekkel, de az a fajta film is, amitől kicsit szebbnek látod a világot. Engem legalábbis mindvégig elvarázsolt gyöngédségével, őszinte, többnyire cinizmustól mentes látásmódjával és a szereplői felé tanúsított empátiájával. Ez az a film, ami olyan, mint egy puha, meleg takaró: betakar téged, melegséget és biztonságérzetet ad, miközben szemed láttára bizonyítja be a rendezőnő, hogy olyan szépen, folyékonyan beszéli a mozgókép nyelvét, mintha már így született volna. Az ilyen időkben szükség van az olyan kedves filmekre, mint amilyen a Kisasszonyok.
Jó reggelt! (1959)
Yasujiro Ozu filmjeivel már régóta szemeztem, az elmúlt hónapban pedig végre sikerült megnéznem pár művét. A Jó reggelt! című alkotását egy barátom ajánlására tekintettem meg és nem hogy nem bántam meg a rászánt időt, de arra jutottam, hogy eddig a rendezőtől ez lett a kedvencem. Egy részről magával ragadott a történet egyszerűsége: egy kis faluban játszódik, ahol a szomszédok hétköznapjait követhetjük figyelemmel, különös tekintettel a gyerkőcökre. Más részről a Jó reggelt! bebizonyítja azt, hogy egy filmhez nem feltétlen kellenek őrült nagy konfliktusok vagy óriási tétek. Itt például a legnagyobb dráma az, hogy a gyerkőcök nem kaphatják meg a hőn áhított televíziót, ezért némasági fogadalmat kötnek. Cukisága a filmnek szinte már a plafont veri, de annyira őszinte minden egyes mozzanata, hogy képtelenség neki ellenállni. Bónuszként pedig azt is meg kell jegyezni, hogy a legjobb fingós poénok is itt találhatóak. Mondja ezt az, aki nem szereti az ilyen jellegű humort. Instant mosolybomba ez a film, én mondom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése