Helló, régi én - Rossz versek

Te mit tennél akkor, ha találkoznál gyerekkori éneddel? Vajon büszke lennél rá? És fordítva vajon büszke lenne rád? Büszke lenne azokra a döntéseidre, amit életed során hoztál? Vagy egy tökön rúgás lenne a reakció mindarra ami vagy és mindarra a lehetőségre és esélyre, amelyet eltékozoltál? Reisz Gábor filmjének egy jelenetében főszereplőjét, Tamást konkrétan megverik álmodozó, fiatalkori énjei, mert se költő, se rocksztár nem lett belőle. Helyette reklámokat gyárt, amit egész életében ki nem állhatott, ennek tetejébe pedig még a barátnője is szakított vele. Született lúzer, nem? Persze. A Rossz versek Tamásról szól, akivel szakít a barátnője, ő pedig elkezd gondolkodni azon, hogy miért is történt ez.

A film egy pontján ennek fényében felmerül a kérdés: mi is a szerelem? És tényleg: mi is az tulajdonképpen? Csoda, mely nem múlik el? Vagy éppen ellenkezőleg: olyan csoda, mely múlékony és pont ebben a múlékonyságban van az ereje? A Rossz versek egy félrement párkapcsolat miértjeit vizsgálja. Ahogyan vizsgálta 1979-ben az Annie Hall, 2000-ben a Pop, csajok, satöbbi és 2009-ben az (500) nap nyár. Mindhárom film főhőse tépelődő, sebeit nyalogató férfi, aki egészen a gyerekkorig kénytelen visszamenni azért, hogy megfejtse: miért olyan szerencsétlen a lányoknál. Miért jutott neki osztályrészéül az, hogy folyton elbassza, hogy a lányok folyton elhagyják és hogy folyamatosan hiú ábrándokat kergessen maga előtt? Alvy Singer végül színdarabban fejezi ki magát és ír hepiendet Annie-vel való története végére, Rob magába néz és rájön, hogy csinálnia kell valamit az életben, majd visszaszerzi a lányt, Tom pedig arra jön rá, hogy nem egyetlen igaz-szerelem létezik az életben. Több EGYETLENNEK kell esélyt adni ahhoz, hogy ráleljünk a boldogságra. Hogy mit tanul meg Tamás? A film végére érve talán azt, hogy valamit mindig el fog baszni. Ha ott is hagyja a munkahelyét, amivel képtelen azonosulni, hát az exének szánt levendulával teli dobozt bombagyanús tárgyként szépen lefoglalják a hatóságok. A kérdés az, hogy megéri-e önmarcangolni és depresszióba zuhanni. 

A Rossz versekről nehéz úgy beszélni, hogy közben az ember ne gondoljon vissza saját gyerekkori énjére, hiszen Reisz Gábor filmjének főhőse szabadon járkál ki és be a múltjában, emlékeibe hívja bizonyos életszakaszainak énképeit, csalódásait. Az első szerelmeket, az első csalódásokat, a kínos családi vacsorákat, az énkeresést. Nem könnyű (és talán nem is érdemes) úgy néznem ezt a filmet, hogy ne gondoljak vissza az én múltamra, hogy ne jussanak eszembe saját ügyetlenkedéseim a szerelem terén. Hogy ne gondoljak azokra a ki nem mondott és kimondott gondolatokra, az érzésre, hogy egy másik közösségbe érve majd minden szebb lesz és jobb és a kiábrándulásra, hogy dehogyis lesz jobb, minden ugyanolyan marad, csak pepitában. [Persze azóta kiderült, hogy az élet csak szép és az élet csak jó, hiszen idén kilencedik éve, hogy boldog párkapcsolatban élek, köszönöm szépen. Innen csókoltatom tizenéves énemet, aki ábrándozott folyton ilyenekről.] Mindezzel csak azt szeretném mondani, hogy több éve már, hogy vonzódok a hasonló jellegű filmekhez és mind a mai napig úgy érzem, hogy ezek a filmek, ezek a karakterek valahol egy cipőben jártak velem. Tudom, nem léteznek. De mégis, akiket képviselnek, azok hús-vér emberek. [Más részről irgum-burgum, amiért ezekben a filmekben a női karakterek többnyire el vannak nyomva szegény, tépelődő férfitársaik árnyékában!]

Ami Reisz Gábor filmjét illeti, már az első tíz percben éreztem, hogy szeretni fogom és ez az érzés kitartott egészen a végefőcímig. Nem csak azért, mert eszembe juttatta a fentebb említett kedvenceimet, de azért is, mert túl azon, hogy működik egyfajta hommage-ként, alapvetően olyan film ez, melynél érezhető a személyesség és az, hogy az író-rendezőnek megvan a maga perspektívája. Megvan a maga kis csomagja erről az egész szerelmesdiről és ezt a csomagot most szépen, kicsit átkötve, kicsit átrendezve nyújtja át nekünk (érdekes tény, hogy a rendező egyben a főszereplő is). Kicsit talán azért, hogy okuljunk. Kicsit talán azért is, hogy tessék, lássuk, jöhetnek itt a repdeső szuperhősök és jöhet a Vin Diesel a szuperkocsijaival, még mindig, ezek fényében is mekkora törés tud lenni, ha valakivel szakítanak. Törés volt tegnap, törés ma és törés lesz holnap is, amíg pedig lesz megfelelő platform, addig mindig fognak jönni az alkotóművészek és elmondják a maguk tapasztalatát, a maguk véleményét. Mi pedig figyelni fogunk, mert...Nos, mert kicsit néha mind egy cipőben járunk és néha mindannyiunk szívét összetörik, vagy mi törjük össze a másikét, de a szívvel, azzal az átkozott szívvel mindig történik valami.

De elkalandoztam...

Miért ajánlom annyira a Rossz verseket? Első körben azért, mert bár mentalitásában olyan, mint a rendező első filmje, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, filmnyelvileg emez sokkal invenciózusabb, témáját illetően jóval kiérleltebb. Emlékezzünk vissza az Annie Hall azon jeleneteire, amelyben az idősebb Alvy Singer meglátogatja múltjának helyszíneit, vagy amikor az iskolapadban ül, pár sorral odébb pedig a fiatalkori énje figyel a tanító nénire. Ez a film pontosan olyan, csak másfél órás verzióban. Minden egyes jelenet minden egyes helyszíne potenciális átjáróháznak minősül a múltba, minden egyes jelenet potenciális ürügy arra, hogy alámerüljünk a főszereplővel együtt szerelmi törekvéseinek és ifjonti ambícióinak a gödrébe. A jelenetek tele vannak ötlettel, vizuális geggel, melyet a filmnyelvi eszközös változatos használatával léptet életbe: beszéljünk akár a jelenkor szürke tónusairól, akár a gyerekkor olykor stilizáltabb megjelenítéséről (lásd: a Gyöngyhajú lány-jelenet), vagy éppen a levendulamező romantikájáról, ami vagy virágba borult, vagy nem. Nosztalgikus hangvétellel, viccesen, szomorúan-őszintén beszél a fiatalkori hülyeségekről és a felnőttkori balfékeskedésről. Aranykeretbe foglalja a boldog éveket, ön-analizál, menekül egyik idősíkból a másikba, egyik szerelemből a másikba, néha kamaszként anyázva későbbi, megkeseredett énjét. Ez az ötletesség, ez a vizuális sziporka tökéletesen aládúcolja a rendező mondandóját mind a szerelemről, mind a múltról. És igen, arról, hogy a múltunk határozza meg azt, hogy kik vagyunk és néha szükségszerű alászállni a mögöttünk álló évek történéseibe, érzéseibe ahhoz, hogy képesek legyünk meghatározni, hányadán állunk saját magunkkal és a bennünk lévő érzésekkel. Ami pedig Reisz Gábor rendezőt illeti, nem tudom, mit fog csinálni legközelebb, de legyen akárhogy, ezt a filmet szívembe zártam és örömmel fogom újra és újra elővenni. 

A film elérhető az HBO GO kínálatában, illetve DVD-n is kiadásra került! 

Hazugságok, szerelmek, háborúk - Apró mesék

Többször volt alkalmam már hangoztatni, hogy Köbli Norbertet az egyik legtehetségesebb, ma dolgozó magyar forgatókönyvírónak tartom. Mondom ezt úgy, hogy inkább csak a játékfilmes munkásságát követem figyelemmel, hiszen A tanár-ból összesen egy epizódot láttam (aranyos volt, de nem több), a legutóbbi, Balsai Móni nevével fémjelzett Alvilágból pedig két epizódig jutottam. Nem azért, mert annyira rossz volt, távolságtartásom inkább annak tudható be, hogy nehezebben veszem rá magamat arra, hogy ún. darálásba fogjak és rövid időn belül letudjak sorozatokat. Filmjeit azonban igyekszek mindig időben megnézni és általában nem is szoktam csalódni bennük. Forgatókönyvein érződik, hogy olyan ember írja, aki érti a történetek szerkezetét és aki maga is szereti a filmeket, nem csupán valamilyen külső megfelelési kényszerből körmöli őket. Visszatérő témája filmjeinek a magyar történelem, ami pedig még ezen túlmenően jellemzi az az, hogy a magyar filmesek java részével ellentétben előszeretettel burkolja bele egy-egy zsánerbe ezeket a történelmi filmjeit. Mondhatnánk úgy is - ha mégoly pejoratívan hangzik is -, hogy hálivúdi módra írja forgatókönyveit. Ezt azonban mindenképp bóknak szánom, mert ez az attitűd számomra sokkalta inkább azt mutatja, hogy íróként képes felmérni mi az, ami működik és mi az, ami a nagyközönség számára könnyedén dekódolható, szórakoztató és izgalmas. Magyarán képes volt felismerni: a műfajiság nem ördögtől eredendő.

Az Apró mesék a II. világháború után játszódik, Magyarországon. Főszereplője Hankó Balázs (Szabó Kimmel Tamás), aki szélhámosként járja a háború által szétszakított családokat, embereket, és rég eltűnt szeretteikről mesél nekik. Hazugságok ezek, melyekkel azonban - ahogyan azt a film női főszereplője, Judit megfogalmazza -, reményt ad ezeknek az embereknek. Ők pedig cserébe neki kosztot vagy kvártélyt, esetleg pénzt. Jó üzlet. Történetünk elején már rezeg alatta a léc, egy ízben kis híján elverik őt, de nem adja fel az életvitelt, tovább megy a következő "kuncsafthoz". A hölgybe (Kerekes Vica) éppenséggel véletlenül botlik, amint az erdőben menekül, ő pedig kisfiával együtt fegyvert fog rá, mert éppen a területükre tévedt. Balázs kimagyarázza magát - ahhoz nagyon jól ért -, rövidesen pedig azon kapja magát, hogy a hátrahagyott feleségnek rég eltűnt férjéről mesél. Egyetlen hiba csúszik csak a számításaiba: az asszony átlát rajta, a férjét pedig legszívesebben vagy soha nem látná viszont, vagy ha mégis, akkor inkább holtan. 

Ami személy szerint leginkább megfogott a filmben az az egésznek az olajozottsága. Köbli Norbert író és Szász Attila rendező szakértő módon vezeti a cselekményt és tankönyvbe illő eleganciával, magabiztosan adagolja a feszültségkeltő elemeket. Filmjük a noir-filmek stílusjegyeit hívja emlékezetünkbe már a főcímmel is, mely fekete-fehérben, harmincas-negyvenes évek mozgóképes alkotásaira emlékeztető nagy, figyelemfelkeltő betűtípusaival adja meg az alaphangot. Itt még ugyan tarthatunk attól, hogy az egész nem lesz más egy merő stílusfitogtatásnál, de szerencsére erről szó sincs. Az író érti azt, hogy ezek a stíluselemek semmit sem érnek azzal, ha nincsen meg hozzájuk a megfelelő talaj, a talaj pedig itt a karaktereket, valamint az azok közötti viszonyrendszert jelenti. Hankó, ha morálisan nem is áll a helyzet magaslatán, de a szituációk, a konfliktusok, melyekbe kerül, mindenképp izgalmassá, érdekessé, mitöbb, szerethetővé teszik őt. Szabó Kimmel egyébként tökéletesen hozza a jóképű szélhámos figuráját, akinek a szeme sarkában végig ott van egyfajta burkolt, óvatos sunyiság. Tudjuk, hogy lókötő, de azt is érezzük, hogy többre hivatott. Természetesen - ahogyan az a nagykönyvben meg van írva - jobbik énjét partnernője hozza ki belőle. A Kerekes Vica által megformált Judit egy stramm nő (már az első megjelenésével megnyer magának), aki átlát a linkeskedésen és aki ennek ellenére - vagy éppen ezért -, elkezd vonzódni az idegen férfihoz. Egymásba szeretnek, majd amikor úgy tűnik, túl jó minden, a színen megjelenik az eltűnt férj (Molnár Levente). A talaj azonban csak lassan kezd el forrósodni, hogy aztán fokozatosan egyre égetőbb és égetőbb legyen a helyzet. Hankó karaktere pedig ezt követően újabb akadályokba ütközik, melyek leküzdésének tétje nem más, mint saját morális iránytűje és érzelmei Judit irányába. Itt pedig külön kiemelném Molnár Levente játékát, aki minimális eszköztárral hozta ki a legtöbbet a karakterből és faarcú megjelenésével volt képes fenyegetővé válni. 

A cselekmény nagyjából úgy alakult, ahogyan arra számítottam, de ezt mégsem bántam egy percig sem. Mindvégig volt a jelenetekben annyi kétértelműség, amennyi éppen kellett a feszültség fokozásához (ki hazudik és kinek?), a három színész interakciói pedig csendesebb pillanataikban is sokatmondóak, intenzívek voltak (a táncjelenet, a vacsorajelenet, a borotválkozás). A film sokban támaszkodik a színészekre és a párbeszédekre, éppen ezért óriási szó, hogy nem ment át holmi unalmas, gyér kamaradrámába, hanem végig úgy éreztem, történik valami, halad előre a cselekmény. Rengeteget nyomott a latban a zenei aláfestés is, amelyet magyar filmek esetében ritkán szoktunk (szoktam) kiemelni, itt viszont a maga régivágású hangzásvilágával (Pacsay Attila és Parádi Gergely érdeme) folyamatosan ellátta a funkcióját és ébren tartotta a figyelmet és egekben a pulzusszámot. Ami azt illeti, ha szabad ilyet írni, a legtöbbször úgy éreztem, még maga Alfred Hitchcock is elégedetten csettintene a látottakon. 

Mindent összevetve élek a gyanúperrel, hogy Köbli Norbert a legjobb forgatókönyvét tette le az asztalra (eddig nálam a Félvilág vezetett) és abban pedig száz százalékig bizonyos vagyok, hogy ennél jobb film nem készült scriptjéből - ez utóbbi pedig minden kétséget kizáróan Szász Attila érdeme, aki az Örök tél után ismét bizonyította, hogy van helye az iparban. Kettejüknek és az értő, rutinos színészi játéknak köszönhetően bő másfél órán keresztül azt éreztem, biztos kezekben vagyok és rábízhatom magamat ezekre az alkotókra. Jó érzés volt. Még több ilyet szeretnék. 

Filmek az otthonmaradtaknak - Második fejezet

A nemzetközi helyzet egyre fokozódik. A szituáció egyre keserűbb, de legalább a filmek itt vannak nekünk és ha ideiglenesen is, de néminemű menekvést, gyógyírt jelenthetnek a sok búra és bajra. Ajánlok is párat, folytatva a múltkori listámat. 

Shaun of the Dead (2004)

Lássuk be, a mostani helyzetre sokan egyből a zombikra asszociáltunk. Hiába, így működik a filmrajongó elméje, ha megjelenik egy betegség, jön egy világjárvány, egyből kapcsolódási pontokat keres az agyában, ezzel is próbálja feldolgozni a cudar valóságot. És nincs ezzel semmi baj, amíg egészséges keretek között tesszük mindezt és közben odafigyelünk másokra, mások érzéseire. És ha már zombikat emlegettem, úgy sokunknak eszébe jutott/juthatott Edgar Wright első nagyjátékfilmje, a Shaun of the Dead (bocsánat, nem írom le a magyar címet). A Shaun of the Dead nem csak egy pazar zombifilm, de egy pazarul vicces zombifilm is, amely térdcsapkodósan szellemes dialógusokkal és zseniálisan kiötölt vizuális gegjeivel vesz le még mindig a lábamról. Arról nem is beszélve, hogy a Simon Pegg/Nick Frost páros tankönyvbe illő kémiával brillírozik és ontja a poénokat (és szórja a bakelitlemezeket és isszák a sört és ütik-vágják a zombikat...bocsánat, a "z"-betűs szót nem mondjuk ki). Ha pedig újráztunk ebből, akkor érdemes tovább menni és beiktatni egy kis Hot Fuzz-t. Garantáltan mosolyt csal mindkét film az ember arcára és egészen biztosan feloldódunk kicsit tőle. Csak épp sajnálni fogjuk, hogy nem tudunk leugrani a pubba egy pofa sörre.

Ének az esőben (1952)

Egyrészt azért ajánlom, mert szeretem a musicaleket és muszáj volt valami műfajba vágó filmről írnom. Másrészről egy jó musical mindig jót tud tenni a meggyötört léleknek (kivéve ha annak a filmnek Táncos a sötétben a címe), pláne akkor, ha abban a musicalben Gene Kelly ropja a ropnivalót és énekli az énekelnivalót. Az Ének az esőben vitán felül a műfajának egyik legjobb darabja: telis-tele van pazarul koreografált tánc- és énekbetétekkel, remek poénokkal, sok-sok vidámsággal, szerelemmel és még sok minden más jósággal. Rég láttam Stanley Donan musicaljét, de azóta is többször eszembe jut a Good Morning című dal, ahogyan Debbie Reynolds, Gene Kelly és Donald O'Connor előadják, ahogy táncolnak, bolondoznak, mintha semmi más nem számítana. Vagy a jelenet, melyben az új technikával próbálkoznak és amelynek zökkenőmentes volta okoz jónéhány vidám pillanatot. Ez utóbbihoz természetesen hozzátartozik, hogy a sok éneklés közepette nyújt egy kis betekintést abba, hogy milyen lehetett az átállás a némafilmekről a hangosfilmekre (nyilván ez az egész stilizált, de valami képet akkor is ad a helyzetről), milyen nehézségekkel kellett szembenézniük az addig sztárokként funkcionáló színészeknek és hogy milyen áldozatokkal járt mindez. Tökéletes film. Tökéletes akkor is, ha be vagy zárva egy szobába, mert jókedve, optimizmusa és rózsaszínköd-látásmódja abszolút ragadós.

Kisasszonyok (2019)

Mert Greta Gerwig filmje ugyan a sokadik adaptációja Louisa May Alcott 1868-ban íródott könyvének, de olyan lelkesedéssel meséli el újra ugyanazt a történetet, mintha ő lenne az első a sorban (pedig már 1917-ben készült egy némafilm Alexander Butler rendezésében). A Kisasszonyok nem csak egy pazarul kivitelezett film remek színészekkel, de az a fajta film is, amitől kicsit szebbnek látod a világot. Engem legalábbis mindvégig elvarázsolt gyöngédségével, őszinte, többnyire cinizmustól mentes látásmódjával és a szereplői felé tanúsított empátiájával. Ez az a film, ami olyan, mint egy puha, meleg takaró: betakar téged, melegséget és biztonságérzetet ad, miközben szemed láttára bizonyítja be a rendezőnő, hogy olyan szépen, folyékonyan beszéli a mozgókép nyelvét, mintha már így született volna. Az ilyen időkben szükség van az olyan kedves filmekre, mint amilyen a Kisasszonyok.

Jó reggelt! (1959)

Yasujiro Ozu filmjeivel már régóta szemeztem, az elmúlt hónapban pedig végre sikerült megnéznem pár művét. A Jó reggelt! című alkotását egy barátom ajánlására tekintettem meg és nem hogy nem bántam meg a rászánt időt, de arra jutottam, hogy eddig a rendezőtől ez lett a kedvencem. Egy részről magával ragadott a történet egyszerűsége: egy kis faluban játszódik, ahol a szomszédok hétköznapjait követhetjük figyelemmel, különös tekintettel a gyerkőcökre. Más részről a Jó reggelt! bebizonyítja azt, hogy egy filmhez nem feltétlen kellenek őrült nagy konfliktusok vagy óriási tétek. Itt például a legnagyobb dráma az, hogy a gyerkőcök nem kaphatják meg a hőn áhított televíziót, ezért némasági fogadalmat kötnek. Cukisága a filmnek szinte már a plafont veri, de annyira őszinte minden egyes mozzanata, hogy képtelenség neki ellenállni. Bónuszként pedig azt is meg kell jegyezni, hogy a legjobb fingós poénok is itt találhatóak. Mondja ezt az, aki nem szereti az ilyen jellegű humort. Instant mosolybomba ez a film, én mondom.